Mindennapi csodák

Mindennapi csodák

Egy átlagos bócaszombat csodája

2020. október 26. - cidi

A mostani szombati alkalmunk egy átlagos bócaszombat volt, gyakoroltuk a verseket, játszottunk. Vagyis a már megszokott menetrend zajlott. Én viszont már elég régen voltam a klubban ahhoz, hogy kicsit jobban ki tudjak emelkedni ebből a szombat érzésből. Örültem, hogy újra látom a többieket, és kiderült, hogy új családtagok is érkeztek.

Szinte rögtön megismerkedtünk egymással. Jöttek bemutatkozni, indultunk játszani, és néhány perc múlva már azt is tudtuk, ki kinek volt az osztálytársa, illetve legkisebb új tagunk szuper világítós cipőjét is jobban szemügyre vettük.

Ahogy közeledtünk egymáshoz, szinte nem is éreztem, hogy idegenek lennénk. Tökéletesen illettek a csapatba (legalábbis szerintem).

Ahogy térültem-fordultam, azon kaptam magam, hogy a lányok együtt játszanak. Egy pillanatra melegség öntötte el a szívemet.

Ők nem régóta vannak velünk, mégis nagyon hamar otthonra leltek a Bice-Bóca családban. Az őszinte, tiszta szeretet, amely belengi közösségünket, valóban komoly erővel bír. Percekig csak néztem őket, és azt gondoltam, jó itt, velük…

Az egyikük még csak egy kislány, aki még gyermeki szeretettel közeledik az emberek felé, a másik lány pedig sok-sok éve nem beszél, mégis kitárta szívét a maga módján.

img_0356.JPEG

A Bice-Bóca nap mint nap azon munkálkodik, hogy a valódi akadálymentesítő közösségként lerombolja az elszigeteltség falait, hogy azok egybeérő sík felületekké válhassanak. Igazából bele sem gondolunk abba, hogy ez csak egy mesterséges kreálmány, ezeket a falakat mi emeljük magunk köré, az élet minden területén.

Valójában nincsenek falak, legalább nem igaziak.

Ez viszont igazi volt, egy igazi csoda...

Cserkeszőlőn járt a csoda

A legjobb öt nap az évben. Évről évre ezt mondom mindenkinek, aki kérdezi, milyen volt a bócanyaralás. De hát mit mondjak, ha tényleg így van?

Igaz, minden nyaralásunk teljesen más, nehéz lenne összehasonító mérce alapján azt mondani, ez vagy az volt a legjobb. De a csoda minden évben velünk van, így egy dolog mindig biztos számomra: ez az a néhány nap az évben, amit a legjobban várok, és ami leginkább feltölt lelkileg.

Azokkal lehetek, akiket szeretek, egy csapatként együtt mutatjuk meg, milyen fantasztikus közösség a Bice-Bóca, és igyekszünk utjaink során valódi akadálymentesítők lenni.

Néha úgy érezzük, ez embert próbáló, kemény feladat, de a csoda mindig elkísér minket, és átlendít a nehézségeken.

Tudjuk, hogy az elfogadás kemény dió, és csapatként sem az átlagos kategóriát képviseljük. Idén egy jurtatáborban töltöttünk öt napot, ahol nem csak mi voltunk, és szombaton még egy esküvő is színesítette a palettát. És hogy hol van itt a csoda?

Bennünk! Most már semi kétségem afelől, hogy ez a kis közösség, az én második családom, a bóca maga a csoda. Amerre járunk, lépten-nyomon hagyunk magunkból egy darabot, most is így volt.

A táborban mellettünk még két másik töltötte nyaralását akkor, amikor mi is. De szerencsére nagy volt a tér, volt egy közösségi jurta is, sok ember elfért. Legalábbis így gondoltuk. Az egyik kis család viszont úgy gondolta, mi betolakodókként kisajítottuk a közösségi jurtát az esti programunkhoz, a hangfürdőhöz, és anyuka szó szerint száműzött minket onnan, hogy egymagában bemehessen olvasni. A hangoskodást is szóvá tették, miközben még alig sötétedett rank. Megértettük, elfogadtuk, és felülemelkedtünk mindezen...

Sérelmeinket félretéve másnap a gyermekeket meginvitáltuk egy közös alkotós délelőttre, ahol kézműveskedtünk, nemezeltünk. A meglepettséget elfogadás követte, és a gyermeki, őszinte szeretet által elkezdett közeledni a család hozzánk. A gyerekek közösen próbálták ki a kerekesszékeket, beszélgettek, alkottak, énekeltek velünk. Az utolsó napon pedig az egész család csatlakozottt hozzánk a hangtálas meditáción, és meleg szívvel, apró ajándékokkal búcsúsztunk egymástól.

Mi magunk is meglepődtünk, hogy egy macska-egér viszony hogyan változott meg egyik napról a másikra. De hát ilyen a mi kis csapatunk, ez az összetartás, ami köztünk van, valóban képes szelidíteni, érzékenyíteni.

És ha már említettem az esküvőt, az is szívet melengető jelenet volt, amikor a lagzi kellős közepén apuka elindult sétálni a kislányával felénk, majd fél óra múlva az egész család hozzánk szegődött alkotni. Az esti program éppen nemezelés volt, és két tánc között ők is gyorsan készítettek valamit, a köszönet pedig egy kis esküvői süteményválogatás volt. Ezúton is köszönjük, nagyon ízlett!

Idei utunk az áldások jegyében telt. Minden napra jutott egy napindító. És valóban hálával tartozunk azért, hogy ez az út egyáltalán létrejöhetett. Néhány hónappal ezelőtt talán sokunk nem is reménykedett abban, hogy megvalósulhat ez. Köszönjük a Jóistennek, hogy megadta nekünk ezt az ajándékot.

Az áldások mellett azonban az imákról se feledkeztünk el. Imádkoztunk azokért, akik nem lehettek velünk, és azokért is, akik nincsenek már köztünk a földi létben.

Minden évben megtesszük ezt, de talán most még aktuálisabb volt, mint valaha. Drága Ildikónk gondolatai évről évre velünk vannak utunk során. Bár az elmúlt években már nem tudott velünk tartani, mégis mindig velünk volt a nekünk, utjainkra szánt a gondolatai, kedves szavai mentén.

Lélekben pedig még most is velünk volt, szavai ott csengenek még a fülünkben, mosolyát látjuk magunk előtt, halljuk hangját, érezzük illatát, ha becsukjuk a szemünket, azonban most már nekünk kell felidéznünk korábbi gondolatait, és azt, hogy most mit is üzen nekünk.

Köszönjük, Ildikó, hogy most már fenti szólónkként immáron fentről vigyázol ránk, és a Jósitennek, hogy a csodát ezúttal Cserkeszőlőre küldte.

boca_optimized.jpg

Zadari lélekmorzsák

Lépten-nyomon azt kérdezik tőlem: tényleg Horvátországban voltatok a Bice-Bócákkal? Hogyan tudtátok ezt megoldani? És persze a „biztosan nagyon fáradt vagy” kiegészítések is hozzátársulnak.

Nos, hol is kezdjem. Igen, fáradt vagyok, de ez csupán azért van, mert több napig nem a saját helyemen aludtam, és 8-9 órás buszút volt, mire Zadarba értünk, visszafelé majdnem ugyanez. A busz ülése ugyan kényelmes volt, de lássuk be, ez az érzés max. néhány óráig tart, egy hosszú út végén, lehet bársonyból is az az ülés, akkor is megfájdul az ember nyaka...és még sorolhatnám.

Az egyáltalán nem volt fárasztó, hogy újra a bócákkal lehettem. Ez alatt az öt nap alatt ismét feltöltődtem lélekmorzsákkal, melyekkel kihúzom egy ideig. De bevallom őszintén, alig várom, hogy újra Mórra menjünk, mert már most hiányzik a csapat.

Igen, szervezettebben kell csinálni mindent, ütemezni, tervezni, de ez csak egy kis odafigyelést igényel. Végülis az életünk is erről szól. Ha nem terveznénk meg a napjainkat, eléggé szétesnénk. Szóval egy átlagos napnál csak annyival volt komplexebb a helyzet, hogy volt mellettem valaki, sőt, egész sok ember. Bár csak egy embert kapunk társul mi, segítők, azért minden bócásra igyekszünk ilyenkor odafigyelni, hiszen egy csapat, egy család vagyunk.

Ha jobban belegondolok, ez egyáltalán nem fárasztó. Nagyon élvezem, hogy én is számíthatok a társaimra, és ha másnak van szüksége segítségre, az csak engem tölt fel plusz energiával a „jobb adni, mint kapni” elvéből kiindulva.

A kedvenc idézetem biggyeszteném ide, amelyet hiszek és vallok, amióta bócás vagyok:

Az öröm akkor kezdődik, amikor abbahagyod saját boldogságod keresését azért, hogy megkísérelj másokat boldogítani." /Michael Quoist/  

69570842_1495232070616854_3978327304618115072_o.jpg

És hogy hogyan tudtunk egészen a horvát tengerpartig eljutni? Ez is egy gyakori kérdés. Azt gondolom, itt a méltó helye annak, hogy minden támogatónknak, barátunknak köszönetet mondjuk, mert ezt ők tették lehetővé számunkra. Álmodtunk egy nagyot, és nem tudtuk, sikerül-e. Félni egy cseppet sem féltünk, hiszen megjártuk már Olaszországot, Erdélyt, de hogy a kirándulás ára is összejön-e (ami csökkenti a segítők költségét), az korántsem volt biztos.

Pénzzel és egyéb adományokkal is támogattak minket. Nem győztük kapkodni a fejünket, hányan állnak mellénk, és járulnak hozzá ahhoz, hogy öt felejthetetlen napot töltsünk a tengernél. Fantasztikus érzés megtapasztalni ezt a szeretet, ami körülvesz minket. Köszönjük Nektek, hogy megmutathattuk, valódi életrevaló társaság vagyunk.

70150582_1495231057283622_7523868218155335680_o.jpg

 

Az utunk hivatalos beszámolóját itt olvashatjátok: Az igazi életrevalók

Egy nap, amikor az ég is kiderül

Mint minden évben, idén is május első felére esett a Fogyatékkal élők napja. Ez a szeszélyes hónap mindig tartogat meglepetéseket számunkra. A hét elején még senki sem gondolta, hogy száraz, derűs időnk lesz, de a csoda ismét végigkísérte utunkat: napos, meleg szombati napon lehettünk valódi akadálymentesítők.

dsc_0782_1.JPG

A Szent István Park és Radnóti suli udvara megtelt emberekkel és élettel, és a különféle érzékenyítő feladatokon keresztül lehettek valódi akadálymentesítők kicsik és nagyok egyaránt. Rengeteg állomás, érdekes feladatok, játékok és izgalmas programok, koncertek várták a kicsiket és nagyokat.

A hetedik közös alkalmunk volt ez. Ezeken a májusi szombatokokon a falak lebontása a cél, hogy azok egybeérő sík felületekké válhassanak. Nem egyszerű feladat a világ két ágát így egybefonni a megtapasztaláson, átélésen, érzékenyítésen keresztül. Mégis minden alkalommal megtörténik ez: ha csak egy rövid időre is, de sikerül átverekedni magunkat a lelkekben feltornyosuló akadályokon, ezáltal pedig valóban a szívünkkel látni az igazán fontos dolgokat – a közös alkotás örömén keresztül.

Ugyanakkor mégis minden évben azt gondolom, nem nagyon lehet már újat belevinni ebbe a napba, de ez korántsincs így: évről évre új kihívásokkal kell szembenéznünk. És bár tényleg sok a teendő, mégis ezek a próbatételek teszik igazán csodálatossá a napot.

dsc_0749_1.JPG

Hiszem és vallom, hogy az „életnek nem kell tökéletesnek lennie ahhoz, hogy csodálatos legyen.” Ez a nap különösen bizonyította ezt, hiszen bár hetedik éve rendeztük meg a fogyatékkal élők napját Móron, még mindig nem megy minden lépés gördülékenyen, rengeteg munka van amögött, hogy ez a néhány órás együttlét megvalósulhasson. Azonban a fáradságos készülődés, a kemény munka és az egész napos helytállás évről évre meghozza a gyümölcsét.

Amikor körbenézek és látom a vidám arcokat, a mosolyokat a fagyival a kezekben – ez a jól megérdemelt jutalom az állomások teljesítéséért – akkor könnyebbülök meg igazán, hiszen ez a nap a fogyatékkal élőkről szól, értük van, és az igazi csoda valóban az, ha ők boldogok. Az időjárás pedig csak hab a tortán.

dsc_0664.JPG

A nap hivatalos beszámolóját itt olvashatjátok el.

Egy gombóc fagyi

Az idei Fogyatékkal élők napja úgy elrepült, hogy már csak csak az élményekből szemezgetve tudom megosztani gondolataimat. Elfogytak a fagylaltok, amiket az állomáspecsétek megszerzésével érdemeltek ki a résztvevők.

Olyan furcsa belegondolni, hogy immáron hatodik alkalommal gyűltünk össze, hogy egy napot szenteljünk annak, amit számos ember nap, mint nap tesz: megtapasztalni, átélni, érezni, érzékenyíteni. Egy közös világ két ága fonódott össze, hogy a végén együtt nyaljunk egy gombóc fagyit, és élményekkel telve térjünk haza.

Ez a gombóc fagyi a tenniakarás, siker jelképeként is felfogható. A közös alkotás, az együtt töltött nap jutalma volt ez minden résztvevő számára.

Bár ez már a hatodik rendezvényünk volt, mégis van még új a nap alatt. Bár a fagyi állandó elem, de hogy hogyan szerezzük meg, az már korántsem. Az állomások évről évre egyre színesebbek, és számuk is gyarapodik. Idén például elegendő volt 6 állomást teljesíteni ahhoz, hogy valaki fagyit kapjon, hiszen oly sok feladat várt a résztvevőkre, hogy egy nap is kevés lett volna mindet teljesíteni.

dscn9638.JPG

Nem feltétlenül azért, mert egyre megoldhatatlanabb kihívásokkal kell szembesülni, hanem egyszerűen színesebb lett a paletta. Csak úgy suhannak a percek, és mire észbe kapnánk, nem hogy csak a fagyi olvad el, már véget is ért a nap.

De mégis hiszem azt, hogy mégsem érnek teljesen véget ezek a napok. Minden egyes rendezvénnyel közelebb kerülünk ahhoz, hogy igenis nyomot hagyjon az olvadó fagyi a ruhánkon. Ha más nem, a fagyifolt emlékeztet arra, milyen tartalmas is volt ez az egy nap, és talán nem bánjuk majd, ha jövőre is rácsöppen a pólónkra.

 

Az a bizonyos érzés…

Az első kirándulást sosem fogom elfelejteni. Belecsöppentem a mélyvízbe, előtte két hónappal érkeztem a klubba. Aztán egyszer csak csörgött a telefon: van egy szabad hely.  A fellegekben éreztem magam, és végig az út során. Hulla fáradtan érkeztem haza, de szellemi magaslatokban járva. Gary Chapman gondolatai nyomán: a szeretettankom teljesen feltöltődött.

20182622_1328483370601768_2146223562_n.jpg

Azóta is hiányolom azt az érzést. Ez nem azért van, mert már nem érzem olyan jól magam a bócák között, mint régen, egyszerűen csak az volt az időszak, amikor igazán bócás lettem, és megtapasztaltam azt a szeretetet, amit azóta is nap mint nap. A csoda nem múlt el, csak átalakult.

Valahogy erre az érzésre emlékeztetett a mostani kirándulásunk is. A saját „csodába csöppenésemet” láttam viszont. Idén kicsit más felállásban keltünk útra a megszokottnál. Új sofőr, új tagok (fiatalok). Nem tudtam, mire számítsak. Aztán egyszer csak azon kaptam magam, nem érzek semmilyen furcsaságot, a „kis családommal” vagyok. Mintha mindenki már évek óta velünk lenne. Jó hangulat, önfeledt nevetések… Nagyon hiányoztak azok, akik nem tudtak eljönni, de egy percet sem unatkoztunk. És szépen lassan így, velük együtt lettünk egy új, izgalmas csapat: a boldogság brigád. Idén ugyanis a boldogság jegyében keltünk útra.

A négy nap – mondanom sem kell – hamar eltelt. Minden csoda három napig tart, szokták mondani, de szerintem ez most négy napos volt. Hazafelé mindenki már kellőképpen fáradt volt, de még volt egy kis zsibongás a buszon. Sofőrünk kihasználva, hogy még a csapat nagy része ébren van, megköszönte nekünk az együtt töltött időt. Mi sem bizonyítja jobban, hogy tényleg így is gondolja, hogy a Facebookon ezt az üzenet fogadott tőle:

„Kedves Bócák!
Örülök, hogy megismertelek benneteket, nagyon sokat tanultam tőletek ebben a 4 napban, kívánom nektek, hogy legyetek mindig nagyon boldogok és vidámak. :)”

 

Zoli bácsi végig hiányzott, de azt hiszem, Lacit is elraktároztuk, belopta magát a szívünkbe, és bízom benne, hogy ő is megtapasztalta a bócás életérzést.

Természetesen itt nem ért véget a dolog. Egyszer csak az egyik kis újoncunk a maga 13 évével felpattant a helyéről és szót kért. A mikrofonhoz battyogott, és csak dőltek belőle a szebbnél szebb, szívet melengető gondolatok.

„Köszönöm ezt a csodálatos 4 napot az egész Bice-Bóca csapatnak. Nagyon sok új dolgot ismertünk meg, és sok kalandot éltünk át. Mindenki nagyon kedves és segítőkész volt a másikkal. Emlékszem, mikor a Roli mindig megvert ping-pongban ,és a fürdőben a Tündit azzal bosszantottam, hogy egyfolytában a fejére raktam a habot. Emlékszem a sok kerekesszékes rodeózásra. Köszönöm Helgának ezt sok kalandozást és a sok fagyit, éttermet, spagettit, amit nem tudtam megenni. Köszönöm, hogy veletek jöhettem erre a négy napra.”

 

Aztán sorban a többiek, régiek, újak mondták el, mennyit jelentett nekik ez a néhány nap. Ez az év határozottan más volt, mint a többi. Sokan már nem lehetettek velünk, több történés is beárnyékolta a készülődést, indulást, de azt hiszem ezek az apró csodák csordultig töltötték boldogságtankunkat.

„Az igazi barát a kezedet fogja és a szívedet simítja.” (G. G. Marquez)

img_20170714_183433_801.jpg

Az utunkról készült hivatalos beszámolót a Bócaszivárvány oldalán olvashatjátok.

Ez a nap más volt, mint a többi

Május 20.: idén ezen a napon Móron a fogyatékkal élők kerültek a középpontba. Valójában ez nagyon is közhelyes és torzító kijelentés. Szerintem ez a nap arról szólt, hogy a falaknak ismét esélyt adtunk arra, hogy egybeérő sík felületekké válhassanak.

dscn0429.JPG

Mert bizony falak vannak, és nekünk kell lebontani őket. Sokan betonfalaknak gondolják, pedig igazából csak egy sarjadó bokor, még ha ügyesek vagyunk, át is láthatunk vagy mászhatunk rajta.

Én azt hittem, a falak már régen eltűntek a szívemben, de nem árt tisztában lenni vele, ha nem gyomláljuk elég gyakran, bizony újra nő. Saját tapasztalat. Már lassan másfél éve, hogy sokkal ritkábban járok a bócába, mint szeretnék. Megváltozott az életem, és ritkán vagyok Móron. Ilyenkor a szombati alkalmak mindig feltöltenek.

Sokakkal rendszeres kapcsolatban vagyok a klubból, hiszen a barátaimról van szó, de mégsem arról szólnak a mindennapjaim, hogy akadálymentesítő vagyok. Vagyis legbelül igen, mert mindig vannak olyan helyzetek, ahol tudom és érzem, mit kell tennem, de ez nem ugyanaz, mint napról napra benne lenni.

Nekem is közelíteni kell magamat minden alkalommal, amikor újra belecsöppenek a „bóca életbe”. Sokszor eltelik egy hónap is, hogy nem látom őket. Nem tudom, hogy haladnak a próbák, kivel mi történt, jött-e új ember, milyenek a klubbon belüli viszonyok. Újból szoknom kell a helyzetet, és ahogy már ismét otthon érzem magam, vége is a szombati alkalomnak.

Kicsit így volt ez most is, a Fogyatékkal élők napján. Sokan most találkoztak először kerekesszékes emberrel, próbálták ki a Braille-írást, ismerkedtek a különféle érzékenyítő feladatokon keresztül a „másik oldallal”. De ez csupán egy nap volt, ami más volt, mint a többi. Ezt viszont érezhette mindenki, aki ott volt.

Azonban nem kell, hogy ez egyszeri alkalom és érzés maradjon, merítenünk kell belőle. Feltöltenünk a kis lélektankunkat, az élményeket, érzéseket beépíteni az eddigi életünkbe.

A nap mottója a „Mindannyian mások vagyunk” úgy folytatódik, „bár egyben-másban hasonlítunk”. Nem is olyan ördögtől való kijelentés ez. Akkor minek is beszélünk itt falakról? Nem két világ ez, csak más-más oldal. Szemlélődőkből segítőkké válhatunk, a segítettek pedig támaszra, barátokra lelhetnek.

dscn0406.JPG

A vadhajtást csak le kell vágni, és időnként ránézni, nem kezdett-e el újra nőni. Természetes, hogy idővel újra kihajt, de nem kell megvárni, hogy ismét elburjánzzon. Tartsuk rendben a kertet, és elevenítsük fel az emlékeinket.

Én például arra fogok gondolni, ha ez a nap eszembe jut, ahogy álltunk a színpadon, és fogtuk egymás kezét. Nem ismertem mindenkit: ahogy megmarkolták a kezem, bemutatkoztak, beszélgettünk, majd együtt énekeltünk Krizbai Tecával. Akkor már nem voltunk ismeretlenek: közeledtünk egymáshoz, és együtt éltük meg azt, amit ez a nap adott nekünk.

A napról készült képgalériánkat itt találjátok, hivatalos beszámolónkat pedig a Bócaszivárvány oldalán olvashatjátok.

Ajándék az ajándékban

Férfiakkal dolgozom együtt többségében. Elsőre sokaknak furcsa lehet, de én már megszoktam, sőt mi több, szeretem. Főleg, hogy olyan kollégák vesznek körül, akik nap mint nap meg tudnak lepni.

A cégnél sokan tudják rólam, hogy egy egyesületnél vagyok segítő. A bócákat sokat emlegetem, lelkesen osztogatom a naptárakat, buzdítok mindenkit a kupakgyűjtésre. Sokan teszik el a már nem használt háztartási műanyag kupakokat, hogy nekem adják, én pedig elvigyem a klubba.

Azonban kupakgyűjtés ide vagy oda, a valódi segítőszándék ennél jóval több. Amikor igazán gondolsz a másikra, és eszedbe jut, hogy tényleg, Móron van egy egyesület…

És bizony tényleg, Móron van egy egyesület (nem is akármilyen!), és ez a kollégáimnak is eszébe jutott. A héten két kellemes élményem is volt, és még mindig jó szívvel tölt el, ha rágondolok.

Munkaidőn kívül, vasárnap este kedves férfikollégám, akivel nem vagyok napi szintű kapcsolatban a kollegiális viszonyon kívül, írt nekem, hogy egy ismerőse felajánlana egy nem használt akváriumot valakinek, és rám gondolt meg a bócákra. Igazán jól esett.

Aztán jött a kedd, a mai nap, és ismét jött egy üzenet, ezúttal egy másik (szintén férfi) kollégámtól, hogy van egy nem használt szekrénysora, és szívesen odaajándékozná a Bice-Bócáknak, és a fuvarban is tudna segíteni egy nagyobb járművel.

Bár végül egyik tárgy sem a bócáknál kötött ki, azt hiszem, ennél szebb ajándékot nem is kaphattam/kaphattunk volna. Gondoltak ránk, vagyis inkább ránk gondoltak. Nekünk szerettek volna adni valamit, és ez az igazi ajándék.

logo2.jpg

Adventre hangolódva

Nem könnyű a valódi ünnepre készülni. Külsőleg lehet, de szívvel-lélekkel korántsem. A díszek, fizikai erőfeszítés mit sem érnek, ha lelkünkben nem érezzük az ünnepet. És itt nem csak vallásos értelemben értem az ünnepet. Karácsony a maga szentsége mellett arról is szól, hogy Jézus születésén keresztül megtapasztalhassuk az élet csodáját is.

Megadatott nekünk, hogy emberi közösségben éljünk. Más emberekkel alkotunk közösséget, azonban sokszor még az az alapvető emberi törekvés is hiányzik belőlünk, hogy valakit olyannak fogadjunk el, amilyen, előítéletek nélkül.

Az adventi készülődés a sok szép karácsonyi dísz, csillogás mellett fontos lenne, hogy a szíveket is megvilágítsa, és a közös alkotás örömét a lelkünkben is érezni tudjuk. A Bice-Bócák első adventi játszóházán engem is megcsapott Advent szele. Nem a sok színes papír, dísz miatt, hanem mert láttam az együtt alkotás örömét, a segítségnyújtást, a hálát, boldogságot, amely a fizikai, materiális dolgokon keresztül érte el a szíveket.

img_20161126_112258_1.jpg

Ott ültek együtt, kicsik és nagyok, fiúk és lányok, és közösen készítettek szép ajándékokat, díszeket az ünnepre. És mégis ott volt a levegőben valami más is, valami igazán felemelő. Nem számított, ki mihez ért, tud-e papírt hajtogatni vagy ügyesen színez-e, csak az, hogy mindenki segített a másiknak. Aki nem tudta a kezét használni, az a szájával pótolta ezt, és csak beszélt és beszélt, jó hangulatot árasztva, szórakoztatva ezzel a többieket. Ezért cserébe ő is kapott ajándékot, vagy egy szép karácsonyfát vagy éppen egy mutatós asztaldíszt.

img_20161126_112220_1.jpg

Segítő és segített együtt alkotott ezen a szombaton. Bár a legtöbb gyermek azért jött, hogy jól érezze magát, valami szépet alkosson, legtöbben észre sem vették, mennyit segítettek másoknak egy-egy kedves szóval, gesztussal. Ők akkor, ott elfogadták egymást, úgy, ahogy van, és ez volt az igazán felemelő ebben a napban.

Nincs csoda szeretet nélkül

Utálom a közhelyeket. Bagoly mondja, hiszen már a cím is az. De most komolyan, tényleg nincsen benne egy cseppnyi igazság sem? De még mennyire, hogy van.

Az idei négy napos nyaralás semmi különlegesnek nem ígérkezett. A szokásosnál rövidebb időre mentünk, és több klubtársunk is úgy döntött, idén nem tart velünk. Ők persze végig hiányoztak nekünk, sokat gondoltunk rájuk, de az élmények feledtették velünk ezt is.

Nem történt semmi különleges dolog, inkább csak az út apróságai ragadtak meg szívemben, amiket úgy érzem, le kell írnom, mert megérdemli mindenki, aki kicsit is jobbá tette a Bice-Bóca négy napját, hogy érezze hálánkat.

Kezdődött minden azzal, hogy már előzetesen rengetegen támogatták utunkat. Aztán jött a bobozás, ahol ingyen köröket kaptunk. Sokan gondolhatnák azt, hogy emögött valami lappang, de akkor kérem, mondják meg, hogy mi is az, mert mi valóban csak az önzetlen segítségnyújtást tapasztaltuk.

Ez után már nehezen hittük el, hogy lehet ez ennél még jobb is: éreztük az emberek közelségét, és mindenki élvezte a nap örömeit.

A szállásra megérkezve azonban megtapasztalhattuk az igazi szeretet erejét. Szállásadóink nem csak szavakkal, de tettekkel is bizonyították mindezt. Ahogy Gary Chapman mondta:, „ha a szeretetünk (...) mind szavakban, mind tettekben megnyilvánul, akkor mindent megtettünk, amit egy másik emberért tehetünk.”

A tettek pedig magukért beszéltek. Bőséges terülj-terülj asztalkám fogadott minket minden este, külön használhattuk a wellness részleget, és túllépve a fizikai ajándékokon – mert valójában a lelki gazdagodás volt utunk célja – még hajókázni is elkísértek minket, ahol az eredeti egy órás időkeret is – az üzemeltetők jóvoltából – másfél órára rúgott.

Nem, itt sincs még vége. A zalaegerszegi skanzenben sem éreztük az önzetlenség hiányát. Csak az idegenvezetésért kellett fizetnünk, és a tervezett program dupláját töltöttük ott. Fantasztikus élmény volt, majd hazatérni, fürdőzni és alkotni az őrzöttünknek valami saját kezű ajándékot.

Az igazi összetartás pedig az utolsó este mutatkozott meg. Megszoktuk már, hogy minden évben történik valami. Szinte mindig elesik, megsérül valaki, most pedig egy társunk lett rosszul, pont az esti program előtt. Nagyon izgult érte az egész csapat. Féltünk, hogy nem velünk jön majd haza, de szerencsére végig vele lehettünk, akkor is, amikor másnap, egy rövid kórházi kitérő után igyekezett testben és lélekben is újra köztünk lenni. Szegény, talán nem is kapott levegőt, annyian álltuk folyamatosan körbe, és kérdezgettük, minden rendben van-e. És igen, minden rendben volt, mert együtt voltunk.

Azt hiszem, miatta szó nélkül megszakítottuk volna utunkat, ha a helyzet úgy kívánja, de a Jóisten úgy döntött, egy kis akadályt elénk állítva megmutatja nekünk a szeretet igazi csodáját. Mert „ahol nagy a szeretet, ott mindig történnek csodák.” (Willa Cather)

13669689_754527134687355_6043506470402771252_n.jpg

Az utunkról készült képgaléria itt tekinthető meg.

süti beállítások módosítása