Egy családi utazáshoz készülődünk éppen. Csak egy rohadt nagy bibi van: nem vagy itt. Pakolok lázasan, már nyúlnék az inzulinért, raknám el a gyógyszereidet, de csak téblábolok. Nincs már dolgom ezzel. A napi rutinról is le kell szépen lassan jönnöm, ez az utazás is az elvonó része lesz...

Már 15 éves lennél. Nem semmi ez, főleg egy cukorbeteg kutyának. 6 évig küzdöttél a betegségeddel, aztán jött még hozzá pár extra finomság, de te mindennel (is) megbirkóztál. Csendben, méltósággal viselted a nehéz napokat, miközben mi sokszor csak a fejünket kapkodtuk, hogy mennyi mindent kibírsz.

Az elején még együtt sírtunk, amikor tanultuk a dolgokat. Akkor még korántsem éreztem azt, hogy tudnánk jó gazdáid lenni. Nagy veszteség ért, új helyre költöztél, persze, hogy totál a feje tetejére állt minden benned is. Valószínűleg korábban is voltak rossz napjaid, de akkor még nem tudtuk, milyen is valójában ez a betegség.

Kicsit több, mint 3 évet kaptunk veled. Te nem „csak egy kutya” voltál, hanem a mi hősünk, tanítónk. Azt nem mondom, hogy minden nap csillámpónik vágtáztak a rózsaszín felhőkön, de minden nehézség ellenére nap mint nap átsegítettél minket az igazán kegyetlen időszakon, veled tudtunk túlélni...

Igyekeztünk mindent megtenni, hogy az utolsó éveid boldogan teljenek. Elvesztetted a gazdáidat, és bár minket is szerettél, újra kellett kapcsolódnunk. Immáron nem kisgazdi voltam számodra, hanem én lettem a gazdinéni, legalábbis minden idegszálammal azon munkálkodtam, hogy ebben az új felállásban is klappoljanak a dolgok. A rutin veled nem csak abból állt, hogy lementünk sétálni. Te keretezted a napjainkat, a nap minden szakában megvolt a dolgunk.

Sajnos a cukrod nem tudott beállni, így a napjaink arról szóltak, hogy téged monitorozzunk. Először azt hittük, képtelenek vagyunk ezt csinálni, de aztán összerázódtunk. A napjaink részévé váltak a cukormérések. Reggel, délben, este és késő este – naponta négyszer (jobb napokon), ha jött egy front, akkor pedig félóránként, óránként, amíg jobban nem lettél.

Kezdetben szájkosárral ment csak. A füledet szúrtuk, de bizony simán odacsíptél, ha nem tetszett a bökés, meg más miatt is (ha valami nem úgy történt, ahogy te szeretted volna), de az más tészta. Később ezt el tudtuk hagyni, pedig te aztán tényleg szerettél harapdálni. Valahogy ehhez mégis hozzászoktál. Még ha fájt is, csak egy kis hisztivel jelezted, hogy most nem voltunk túl kíméletesek.

Mennyi tesztcsíkot elhasználtunk... A füled már olyan volt sokszor, mint egy tűpárna. Persze, mi is egyre jobban belejöttünk, idővel rájöttünk, hogyan tudjuk a legkevesebb fájdalommal meglépni ezt, de az elején bizony elég ügyetlenek voltunk. Mondjuk, amikor nem vérzett a füled vagy éppen fordítva, kétségbeesetten próbáltuk elállítani.

Visszagondolva, rengeteget bénáztunk, ezzel együtt pedig baromi sokat tanultunk tőled, rólad, a betegségedről. Sokszor a rezdüléseidből éreztük már, ha nem vagy jól. Aztán volt, hogy már annyira hozzászokott a szervezeted az alacsony vagy magas cukorhoz, hogy egy sima mérésnél derült csak ki, hogy gond van. Nem kis eltérésekről volt szó, rendesen kómás állapotba kerültél (vagyis az értékek szerint). Ilyenkor jött a tűzoltás: ha nagyon alacsony volt, adtuk a mézet, ha pedig magas, jött a káposzta (nem vicc!). Szerencsére nagy savanyú káposzta rajongó voltál, sokszor ez segített ki minket a slamasztikából, ha pedig a mérő sem mérte vagy 30 körül (ezt is jól olvasod) volt, még egy kis inzulint kaptál. Elkezdtük megtanulni azt is, mit csináljunk, ha minden a feje tetejére áll.

Ahhoz képest, ahogy indultunk, egész jól belejöttünk a dologba. Pedig anyu mindig azt mondogatta, amíg élt, hogy „ez a kutya egy percet sem bírna ki veletek Budapesten.” Aztán ebből is mi lett. (El sem hinnéd, Nyanyus!)

Nekünk már fel sem tűnt, hogy mennyi plusz tevékenységet jelent mindez egy nap. Most, hogy már nem vagy itt, hirtelen ráeszméltünk, mennyire nincsen dolgunk. Pedig időközben megérkezett kisgazdi is (aki szintén ellát feladatokkal), és össze kellett hangolni a napirendeteket. De te olyan rugalmas voltál, az első naptól fogva.

Családi házas kutyaként hirtelen egy panelben találtad magad, de szinte azonnal megszoktad az új szitut, kialakítottad a napirendedet. Elkezdtél bandázni a környékbeli kutyákkal, élvezted a sétákat, és betegen, öregesen, de sokat utaztál velünk. Sőt, még a kéktúrába is belekóstoltál. Nyolc pecsét, ennyi jutott neked, a „csak” egy kutyának, aki már több, mint egy hónapja úgy döntött, most már elfáradt. Ritkaságszámba mentél a dokik között is, hogy így bírod a strapát, de aztán elvesztetted a kis társadat, Mózest, a cicát, akit igaz, hogy mindig lepattintottál, de valójában nagyon megviselt, amikor már nem lógott a nyakadon.

Ez is most csak egy (kicsit, a kelleténél hosszabb) elmékedés volt rólad, Mocus, mert valójában ennél sokkal többet tudnék mesélni, csak most mégis ez jött...