Egy családi utazáshoz készülődünk éppen. Csak egy rohadt nagy bibi van: nem vagy itt. Pakolok lázasan, már nyúlnék az inzulinért, raknám el a gyógyszereidet, de csak téblábolok. Nincs már dolgom ezzel. A napi rutinról is le kell szépen lassan jönnöm, ez az utazás is az elvonó része lesz...

Már 15 éves lennél. Nem semmi ez, főleg egy cukorbeteg kutyának. 6 évig küzdöttél a betegségeddel, aztán jött még hozzá pár extra finomság, de te mindennel (is) megbirkóztál. Csendben, méltósággal viselted a nehéz napokat, miközben mi sokszor csak a fejünket kapkodtuk, hogy mennyi mindent kibírsz.

Az elején még együtt sírtunk, amikor tanultuk a dolgokat. Akkor még korántsem éreztem azt, hogy tudnánk jó gazdáid lenni. Nagy veszteség ért, új helyre költöztél, persze, hogy totál a feje tetejére állt minden benned is. Valószínűleg korábban is voltak rossz napjaid, de akkor még nem tudtuk, milyen is valójában ez a betegség.

Kicsit több, mint 3 évet kaptunk veled. Te nem „csak egy kutya” voltál, hanem a mi hősünk, tanítónk. Azt nem mondom, hogy minden nap csillámpónik vágtáztak a rózsaszín felhőkön, de minden nehézség ellenére nap mint nap átsegítettél minket az igazán kegyetlen időszakon, veled tudtunk túlélni...

Igyekeztünk mindent megtenni, hogy az utolsó éveid boldogan teljenek. Elvesztetted a gazdáidat, és bár minket is szerettél, újra kellett kapcsolódnunk. Immáron nem kisgazdi voltam számodra, hanem én lettem a gazdinéni, legalábbis minden idegszálammal azon munkálkodtam, hogy ebben az új felállásban is klappoljanak a dolgok. A rutin veled nem csak abból állt, hogy lementünk sétálni. Te keretezted a napjainkat, a nap minden szakában megvolt a dolgunk.

Sajnos a cukrod nem tudott beállni, így a napjaink arról szóltak, hogy téged monitorozzunk. Először azt hittük, képtelenek vagyunk ezt csinálni, de aztán összerázódtunk. A napjaink részévé váltak a cukormérések. Reggel, délben, este és késő este – naponta négyszer (jobb napokon), ha jött egy front, akkor pedig félóránként, óránként, amíg jobban nem lettél.

Kezdetben szájkosárral ment csak. A füledet szúrtuk, de bizony simán odacsíptél, ha nem tetszett a bökés, meg más miatt is (ha valami nem úgy történt, ahogy te szeretted volna), de az más tészta. Később ezt el tudtuk hagyni, pedig te aztán tényleg szerettél harapdálni. Valahogy ehhez mégis hozzászoktál. Még ha fájt is, csak egy kis hisztivel jelezted, hogy most nem voltunk túl kíméletesek.

Mennyi tesztcsíkot elhasználtunk... A füled már olyan volt sokszor, mint egy tűpárna. Persze, mi is egyre jobban belejöttünk, idővel rájöttünk, hogyan tudjuk a legkevesebb fájdalommal meglépni ezt, de az elején bizony elég ügyetlenek voltunk. Mondjuk, amikor nem vérzett a füled vagy éppen fordítva, kétségbeesetten próbáltuk elállítani.

Visszagondolva, rengeteget bénáztunk, ezzel együtt pedig baromi sokat tanultunk tőled, rólad, a betegségedről. Sokszor a rezdüléseidből éreztük már, ha nem vagy jól. Aztán volt, hogy már annyira hozzászokott a szervezeted az alacsony vagy magas cukorhoz, hogy egy sima mérésnél derült csak ki, hogy gond van. Nem kis eltérésekről volt szó, rendesen kómás állapotba kerültél (vagyis az értékek szerint). Ilyenkor jött a tűzoltás: ha nagyon alacsony volt, adtuk a mézet, ha pedig magas, jött a káposzta (nem vicc!). Szerencsére nagy savanyú káposzta rajongó voltál, sokszor ez segített ki minket a slamasztikából, ha pedig a mérő sem mérte vagy 30 körül (ezt is jól olvasod) volt, még egy kis inzulint kaptál. Elkezdtük megtanulni azt is, mit csináljunk, ha minden a feje tetejére áll.

Ahhoz képest, ahogy indultunk, egész jól belejöttünk a dologba. Pedig anyu mindig azt mondogatta, amíg élt, hogy „ez a kutya egy percet sem bírna ki veletek Budapesten.” Aztán ebből is mi lett. (El sem hinnéd, Nyanyus!)

Nekünk már fel sem tűnt, hogy mennyi plusz tevékenységet jelent mindez egy nap. Most, hogy már nem vagy itt, hirtelen ráeszméltünk, mennyire nincsen dolgunk. Pedig időközben megérkezett kisgazdi is (aki szintén ellát feladatokkal), és össze kellett hangolni a napirendeteket. De te olyan rugalmas voltál, az első naptól fogva.

Családi házas kutyaként hirtelen egy panelben találtad magad, de szinte azonnal megszoktad az új szitut, kialakítottad a napirendedet. Elkezdtél bandázni a környékbeli kutyákkal, élvezted a sétákat, és betegen, öregesen, de sokat utaztál velünk. Sőt, még a kéktúrába is belekóstoltál. Nyolc pecsét, ennyi jutott neked, a „csak” egy kutyának, aki már több, mint egy hónapja úgy döntött, most már elfáradt. Ritkaságszámba mentél a dokik között is, hogy így bírod a strapát, de aztán elvesztetted a kis társadat, Mózest, a cicát, akit igaz, hogy mindig lepattintottál, de valójában nagyon megviselt, amikor már nem lógott a nyakadon.

Ez is most csak egy (kicsit, a kelleténél hosszabb) elmékedés volt rólad, Mocus, mert valójában ennél sokkal többet tudnék mesélni, csak most mégis ez jött...

Évekkel ezelőtt volt utoljára Fogyatékkal élők napja Móron. Részben a koronavírus miatt alakult így. Nem is igazán tudtuk, mire számítsunk ennyi év kihagyás után, már ami a részvételt illeti.

Ráadásul tisztában voltunk azzal is, hogy ez a május 14.-e igen népszerű dátumnak bizonyult. Ezen a napon a rendezvények egymást érték a városban. Szinte csak kapkodtuk a fejünket, hányféle program közül választhatnak a környékbeliek.

Egyáltalán fog jön valaki hozzánk?

Jöttek.

Alkottak, játszottak, ismerkedtek…

Sokan most először jártak ilyen rendezvényen, mégis olyan érzés volt, mintha egy nagy család gyűlt volna össze. Gyerekek, felnőttek együtt oldották meg a feladatokat, fedezték fel saját képességeiket.

Krizbai Teca pedig visszatérő vendég nálunk: sőt, mondhatnánk úgy is, nem is lenne igazi ez a nap nélküle. A csapat együtt énekelt és táncolt Tecával a színpadon. A bulihangulat pedig csak fokozódott, amikor pörgősebbnél pörgősebb dalokkal folytatta a sort. A végére megtelt a színpad, és egy egész kis csapat koncertezett.

Levezetésként pedig egy állatos bemutató következett. Egér, patkány, görény, róka, sólyom és kutya is színre lépett, a gyerekek pedig ámulva hallgatták Gábort, aki az ő nyelvükön igyekezett bemutatni ezeket a különleges teremtményeket, akiket az alkalmazkodás mestereiként is aposztrofálhatnánk.

Jó volt úgy elbúcsúzni, hogy „Jövőre találkozunk”, „Nagyon jól éreztük magunkat”, „Köszönjük ezt a szép napot!” És tényleg hiszem, hogy ezekkel az emberekkel jövőre tényleg találkozni fogunk. Ez az érzés, amit ez a nap ad az embereknek, leírhatatlan. Napokig elvenen él egy-egy pillanat bennünk, amikor egy kedves ismeretlen ránk mosolyog, és egy általa készített tárgyat mutat nekünk vagy megkínál az édességgel, amit az egyik állomáson kapott. Büszkén mutatja, hány pecsétet szerzett és természetesen a közös fotók sem maradhatnak el.

A régi jó ismerősök pedig időről időre nagy-nagy ölelésekkel köszöntik egymást és csillogó szemekkel válnak el a nap végén.

Bár ez a nap tényleg maga a csoda minden évben, amikor megadatik a lehetőség, hogy találkozunk, de mégis gyakorta látom azt, hogy egy-egy járókelő értetlenkedve sétál el mellettünk. Nem tudja, mi zajlik éppen, milyen rendezvény lehet ez, ahol ennyi különféle ember gyűlik össze.

Bátorítanék mindenkit, hogy merjen közeledni, megállni és bevonódni, garantálhatom, hogy nem fogja megbánni. Bonstuk le együtt az elszigeteltség falait! Találkozzunk jövőre!

Hogy pontosan mi késztetett arra, hogy hosszú idő után újra írjak, jó kérdés. Sok hang és érzés motoszkál a fejemben, és igyekeztem megragadni azt a pillanatot, amikor mindezt össze is tudtam foglalni.

Nem hittem volna, hogy ilyen hamar, és valószínűleg az érzéseim még jócskán formálódni fognak, de most mégis kerek egésznek érzem azt, ami bennem van.

2021. február 25. és szeptember 1. Ez a két dátum, ami megváltoztatta az életem. Igaz, ennek még csak csíráját érzem: a valódi változások még váratnak magukra.

Édesapám hosszú küzdelem után ment el év elején, a járvány harmadik hullámának kellős közepén. Hogy miért nem „vertem ezt nagy dobra”? Én úgy gondolom, ennek nem nem ez a módja. De most mégis írok, és közzé is teszem itt, ahol nem vállaltam a saját apám halálát – szegezhetitek neked jogosan ezt a gondolatot. Igen, ez pontosan így van. Mégis úgy éreztem, most az egyszer ki kell írnom magamból, amit lehet...

Amikor apu elment, úgy éreztem, semminek nincs már értelme. Csak anyu miatt maradtam erős, őt kellett támogatnom. Megélni azt, hogy küzd az életéért három hónapon keresztül úgy, hogy nem lehettünk mellette: úgy éreztem, ennél rosszabb már nem jöhet. Aztán kiderült, tévedtem...

Teltek a napok, hetek, az idő pedig mit sem segített. Jöttek a jobbnál jobb vigasztalások: az idő majd segít. Közhely! Hatalmas közhely! Az idő csupán megtanít kezelni azt a leírhatatlan érzést, amit az ember ilyenkor érez, így maximum enyhíteni tudja a kezdeti sokkot, de segíteni nem segít. Egyedül a hit tud segíteni abban, hogy az embert ezt képes legyen feldolgozni. Hinni abban, hogy a lelke már „szárnyal”, egy új minőségben, megszabadulva földi kínjaitól.

Fél éve már, és „jobb” nem lett. Az ember szépen lassan megtanul együtt élni ezzel, de jobban nem lesz, csak megtanulja elviselni a fájdalmat, űrt. A célok, a szerettek, a barátok tudnak előre vinni, és az a szeretet, amit tőle kaptam.

Anyu összetört: a napjaim arról szóltak, hogy őt próbáljam visszahozni az életbe, miközben én magam is valahol nagyon mélyen voltam. Egymásba kapaszkodva igyekeztünk túlélni.

Sokat voltam vele az elmúlt fél évben. Volt, hogy heteket töltöttünk együtt, és így utólag visszagondolva csak hálás lehetek a Jóistennek, hogy megadta nekünk ezt a csodát, mielőtt őt is el kellett engednem.

Szeptember 1. Szinte napra pontosan fél év. A nap, amikor minden felülíródott. A fájdalom a sokszorosára duzzadt: „minden egész eltörött”. Anya is elment.

Egy értelmetlen baleset és a nagy felismerés: nagyon beteg volt. Ha akkor nem indul el a boltba, hanem felhívom úgy, ahogy terveztem – mert aznap éppen nagyon magam alatt voltam –, most nem írnám le ezeket a sorokat. Akkor valószínűleg máshogy, más kontextusban ragadtam volna tollat. De Istennek más tervei voltak.

Egyedül maradtam. Persze sokan mondják nekem, hogy nem vagyok egyedül, de bizony a szívem egy darabja mindig nekik lesz fenntartva, és azt az űrt senki nem töltheti be, amit a hiányuk okoz.

Árva lettem: erre bizony sokan, sok formában emlékeztetnek. Sajnos tudok róla, meg kell élnem ezt legbelül. De hiszem azt, hogy ők velem vannak a tanításaik, szeretetük révén, és minden döntésemet meghatározzák majd, amíg élek.

Nap mint nap azon gondolkozom, miért történt mindez, de hiszem azt, hogy Isten a legkisebb rosszat mérte rájuk: megszabadította őket földi szenvedéseiktől, a kiszolgáltatottságtól. Én persze úgy érzem, bármit megtettem volna értük, de tudom, hogy az már nem lett volna minőségi élet számukra. És most már újra együtt lehetnek. 

Ahogy Tamás atya/Tomi atya mondta, az életünk végén nem pont van, csak kettőspont. A búcsúzás csak a földi életre szól, a kapcsolat pedig nem szakad meg. Ha eljön az idő, újra együtt lehetünk. Ennek réményében én sem teszek pontot a mondat végére, csak azt mondom: Viszlát! Én pedig az ő tanításuk mentén, a szeretettükkel igyekszem járni a földi utamat tovább.

Búcsúzás apától

Könnyeinket hullatjuk.

Téged magához szólított az Úr,

Mi pedig hiányoddal birkózunk.

Nekünk fáj csak, hogy nem ölelhetünk át,

De tudjuk, hogy Téged Isten országa vár.

Mégis nehéz a szívünk,

Hiszen érezzük az űrt,

Amit magad után hagytál,

Drága Édeasapám.

Hiányodat nem pótolhatja semmi,

Drága emléked tudja csak enyhíteni.

A mi szeretetünk kísérjen Téged utadon,

A legjobb édesapát, férjet, kit Isten nekünk adhatott!

Búcsúzás anyától

Bár az élet most elválasztott minket,

A szívem nem képes távol maradni tőled.

Édesanyám, te adtál életet nekem,

Melyért egész életemben hálás leszek neked.

Köszönöm a Jóistennek, hogy te lettél az anyukám,

Ezért a kegyért sosem lehetek elég hálás.

Ezen a fájó napon is itt állok könnyek között,

Hogy elmondjam, minden együtt töltött percet köszönök.

A napok telnek, és már semmi sem lesz ugyanaz,

Csak az idő adhat majd némi vigaszt.

A telefonhívásokat imák váltják fel,

Téged pedig az emlékeimben őrizlek tovább.

Bízom benne, hogy szeretetem elkísér Téged az úton,

Nekem pedig a te szereteted ad erőt a folytatáshoz.

Szeretlek Titeket!

A mostani szombati alkalmunk egy átlagos bócaszombat volt, gyakoroltuk a verseket, játszottunk. Vagyis a már megszokott menetrend zajlott. Én viszont már elég régen voltam a klubban ahhoz, hogy kicsit jobban ki tudjak emelkedni ebből a szombat érzésből. Örültem, hogy újra látom a többieket, és kiderült, hogy új családtagok is érkeztek.

Szinte rögtön megismerkedtünk egymással. Jöttek bemutatkozni, indultunk játszani, és néhány perc múlva már azt is tudtuk, ki kinek volt az osztálytársa, illetve legkisebb új tagunk szuper világítós cipőjét is jobban szemügyre vettük.

Ahogy közeledtünk egymáshoz, szinte nem is éreztem, hogy idegenek lennénk. Tökéletesen illettek a csapatba (legalábbis szerintem).

Ahogy térültem-fordultam, azon kaptam magam, hogy a lányok együtt játszanak. Egy pillanatra melegség öntötte el a szívemet.

Ők nem régóta vannak velünk, mégis nagyon hamar otthonra leltek a Bice-Bóca családban. Az őszinte, tiszta szeretet, amely belengi közösségünket, valóban komoly erővel bír. Percekig csak néztem őket, és azt gondoltam, jó itt, velük…

Az egyikük még csak egy kislány, aki még gyermeki szeretettel közeledik az emberek felé, a másik lány pedig sok-sok éve nem beszél, mégis kitárta szívét a maga módján.

A Bice-Bóca nap mint nap azon munkálkodik, hogy a valódi akadálymentesítő közösségként lerombolja az elszigeteltség falait, hogy azok egybeérő sík felületekké válhassanak. Igazából bele sem gondolunk abba, hogy ez csak egy mesterséges kreálmány, ezeket a falakat mi emeljük magunk köré, az élet minden területén.

Valójában nincsenek falak, legalább nem igaziak.

Ez viszont igazi volt, egy igazi csoda...

A legjobb öt nap az évben. Évről évre ezt mondom mindenkinek, aki kérdezi, milyen volt a bócanyaralás. De hát mit mondjak, ha tényleg így van?

Igaz, minden nyaralásunk teljesen más, nehéz lenne összehasonító mérce alapján azt mondani, ez vagy az volt a legjobb. De a csoda minden évben velünk van, így egy dolog mindig biztos számomra: ez az a néhány nap az évben, amit a legjobban várok, és ami leginkább feltölt lelkileg.

Azokkal lehetek, akiket szeretek, egy csapatként együtt mutatjuk meg, milyen fantasztikus közösség a Bice-Bóca, és igyekszünk utjaink során valódi akadálymentesítők lenni.

Néha úgy érezzük, ez embert próbáló, kemény feladat, de a csoda mindig elkísér minket, és átlendít a nehézségeken.

Tudjuk, hogy az elfogadás kemény dió, és csapatként sem az átlagos kategóriát képviseljük. Idén egy jurtatáborban töltöttünk öt napot, ahol nem csak mi voltunk, és szombaton még egy esküvő is színesítette a palettát. És hogy hol van itt a csoda?

Bennünk! Most már semi kétségem afelől, hogy ez a kis közösség, az én második családom, a bóca maga a csoda. Amerre járunk, lépten-nyomon hagyunk magunkból egy darabot, most is így volt.

A táborban mellettünk még két másik töltötte nyaralását akkor, amikor mi is. De szerencsére nagy volt a tér, volt egy közösségi jurta is, sok ember elfért. Legalábbis így gondoltuk. Az egyik kis család viszont úgy gondolta, mi betolakodókként kisajítottuk a közösségi jurtát az esti programunkhoz, a hangfürdőhöz, és anyuka szó szerint száműzött minket onnan, hogy egymagában bemehessen olvasni. A hangoskodást is szóvá tették, miközben még alig sötétedett rank. Megértettük, elfogadtuk, és felülemelkedtünk mindezen...

Sérelmeinket félretéve másnap a gyermekeket meginvitáltuk egy közös alkotós délelőttre, ahol kézműveskedtünk, nemezeltünk. A meglepettséget elfogadás követte, és a gyermeki, őszinte szeretet által elkezdett közeledni a család hozzánk. A gyerekek közösen próbálták ki a kerekesszékeket, beszélgettek, alkottak, énekeltek velünk. Az utolsó napon pedig az egész család csatlakozottt hozzánk a hangtálas meditáción, és meleg szívvel, apró ajándékokkal búcsúsztunk egymástól.

Mi magunk is meglepődtünk, hogy egy macska-egér viszony hogyan változott meg egyik napról a másikra. De hát ilyen a mi kis csapatunk, ez az összetartás, ami köztünk van, valóban képes szelidíteni, érzékenyíteni.

És ha már említettem az esküvőt, az is szívet melengető jelenet volt, amikor a lagzi kellős közepén apuka elindult sétálni a kislányával felénk, majd fél óra múlva az egész család hozzánk szegődött alkotni. Az esti program éppen nemezelés volt, és két tánc között ők is gyorsan készítettek valamit, a köszönet pedig egy kis esküvői süteményválogatás volt. Ezúton is köszönjük, nagyon ízlett!

Idei utunk az áldások jegyében telt. Minden napra jutott egy napindító. És valóban hálával tartozunk azért, hogy ez az út egyáltalán létrejöhetett. Néhány hónappal ezelőtt talán sokunk nem is reménykedett abban, hogy megvalósulhat ez. Köszönjük a Jóistennek, hogy megadta nekünk ezt az ajándékot.

Az áldások mellett azonban az imákról se feledkeztünk el. Imádkoztunk azokért, akik nem lehettek velünk, és azokért is, akik nincsenek már köztünk a földi létben.

Minden évben megtesszük ezt, de talán most még aktuálisabb volt, mint valaha. Drága Ildikónk gondolatai évről évre velünk vannak utunk során. Bár az elmúlt években már nem tudott velünk tartani, mégis mindig velünk volt a nekünk, utjainkra szánt a gondolatai, kedves szavai mentén.

Lélekben pedig még most is velünk volt, szavai ott csengenek még a fülünkben, mosolyát látjuk magunk előtt, halljuk hangját, érezzük illatát, ha becsukjuk a szemünket, azonban most már nekünk kell felidéznünk korábbi gondolatait, és azt, hogy most mit is üzen nekünk.

Köszönjük, Ildikó, hogy most már fenti szólónkként immáron fentről vigyázol ránk, és a Jósitennek, hogy a csodát ezúttal Cserkeszőlőre küldte.

Lépten-nyomon azt kérdezik tőlem: tényleg Horvátországban voltatok a Bice-Bócákkal? Hogyan tudtátok ezt megoldani? És persze a „biztosan nagyon fáradt vagy” kiegészítések is hozzátársulnak.

Nos, hol is kezdjem. Igen, fáradt vagyok, de ez csupán azért van, mert több napig nem a saját helyemen aludtam, és 8-9 órás buszút volt, mire Zadarba értünk, visszafelé majdnem ugyanez. A busz ülése ugyan kényelmes volt, de lássuk be, ez az érzés max. néhány óráig tart, egy hosszú út végén, lehet bársonyból is az az ülés, akkor is megfájdul az ember nyaka...és még sorolhatnám.

Az egyáltalán nem volt fárasztó, hogy újra a bócákkal lehettem. Ez alatt az öt nap alatt ismét feltöltődtem lélekmorzsákkal, melyekkel kihúzom egy ideig. De bevallom őszintén, alig várom, hogy újra Mórra menjünk, mert már most hiányzik a csapat.

Igen, szervezettebben kell csinálni mindent, ütemezni, tervezni, de ez csak egy kis odafigyelést igényel. Végülis az életünk is erről szól. Ha nem terveznénk meg a napjainkat, eléggé szétesnénk. Szóval egy átlagos napnál csak annyival volt komplexebb a helyzet, hogy volt mellettem valaki, sőt, egész sok ember. Bár csak egy embert kapunk társul mi, segítők, azért minden bócásra igyekszünk ilyenkor odafigyelni, hiszen egy csapat, egy család vagyunk.

Ha jobban belegondolok, ez egyáltalán nem fárasztó. Nagyon élvezem, hogy én is számíthatok a társaimra, és ha másnak van szüksége segítségre, az csak engem tölt fel plusz energiával a „jobb adni, mint kapni” elvéből kiindulva.

A kedvenc idézetem biggyeszteném ide, amelyet hiszek és vallok, amióta bócás vagyok:

„Az öröm akkor kezdődik, amikor abbahagyod saját boldogságod keresését azért, hogy megkísérelj másokat boldogítani." /Michael Quoist/  

És hogy hogyan tudtunk egészen a horvát tengerpartig eljutni? Ez is egy gyakori kérdés. Azt gondolom, itt a méltó helye annak, hogy minden támogatónknak, barátunknak köszönetet mondjuk, mert ezt ők tették lehetővé számunkra. Álmodtunk egy nagyot, és nem tudtuk, sikerül-e. Félni egy cseppet sem féltünk, hiszen megjártuk már Olaszországot, Erdélyt, de hogy a kirándulás ára is összejön-e (ami csökkenti a segítők költségét), az korántsem volt biztos.

Pénzzel és egyéb adományokkal is támogattak minket. Nem győztük kapkodni a fejünket, hányan állnak mellénk, és járulnak hozzá ahhoz, hogy öt felejthetetlen napot töltsünk a tengernél. Fantasztikus érzés megtapasztalni ezt a szeretet, ami körülvesz minket. Köszönjük Nektek, hogy megmutathattuk, valódi életrevaló társaság vagyunk.

Az utunk hivatalos beszámolóját itt olvashatjátok: Az igazi életrevalók

Mint minden évben, idén is május első felére esett a Fogyatékkal élők napja. Ez a szeszélyes hónap mindig tartogat meglepetéseket számunkra. A hét elején még senki sem gondolta, hogy száraz, derűs időnk lesz, de a csoda ismét végigkísérte utunkat: napos, meleg szombati napon lehettünk valódi akadálymentesítők.

A Szent István Park és Radnóti suli udvara megtelt emberekkel és élettel, és a különféle érzékenyítő feladatokon keresztül lehettek valódi akadálymentesítők kicsik és nagyok egyaránt. Rengeteg állomás, érdekes feladatok, játékok és izgalmas programok, koncertek várták a kicsiket és nagyokat.

A hetedik közös alkalmunk volt ez. Ezeken a májusi szombatokokon a falak lebontása a cél, hogy azok egybeérő sík felületekké válhassanak. Nem egyszerű feladat a világ két ágát így egybefonni a megtapasztaláson, átélésen, érzékenyítésen keresztül. Mégis minden alkalommal megtörténik ez: ha csak egy rövid időre is, de sikerül átverekedni magunkat a lelkekben feltornyosuló akadályokon, ezáltal pedig valóban a szívünkkel látni az igazán fontos dolgokat – a közös alkotás örömén keresztül.

Ugyanakkor mégis minden évben azt gondolom, nem nagyon lehet már újat belevinni ebbe a napba, de ez korántsincs így: évről évre új kihívásokkal kell szembenéznünk. És bár tényleg sok a teendő, mégis ezek a próbatételek teszik igazán csodálatossá a napot.

Hiszem és vallom, hogy az „életnek nem kell tökéletesnek lennie ahhoz, hogy csodálatos legyen.” Ez a nap különösen bizonyította ezt, hiszen bár hetedik éve rendeztük meg a fogyatékkal élők napját Móron, még mindig nem megy minden lépés gördülékenyen, rengeteg munka van amögött, hogy ez a néhány órás együttlét megvalósulhasson. Azonban a fáradságos készülődés, a kemény munka és az egész napos helytállás évről évre meghozza a gyümölcsét.

Amikor körbenézek és látom a vidám arcokat, a mosolyokat a fagyival a kezekben – ez a jól megérdemelt jutalom az állomások teljesítéséért – akkor könnyebbülök meg igazán, hiszen ez a nap a fogyatékkal élőkről szól, értük van, és az igazi csoda valóban az, ha ők boldogok. Az időjárás pedig csak hab a tortán.

A nap hivatalos beszámolóját itt olvashatjátok el.

Az idei Fogyatékkal élők napja úgy elrepült, hogy már csak csak az élményekből szemezgetve tudom megosztani gondolataimat. Elfogytak a fagylaltok, amiket az állomáspecsétek megszerzésével érdemeltek ki a résztvevők.

Olyan furcsa belegondolni, hogy immáron hatodik alkalommal gyűltünk össze, hogy egy napot szenteljünk annak, amit számos ember nap, mint nap tesz: megtapasztalni, átélni, érezni, érzékenyíteni. Egy közös világ két ága fonódott össze, hogy a végén együtt nyaljunk egy gombóc fagyit, és élményekkel telve térjünk haza.

Ez a gombóc fagyi a tenniakarás, siker jelképeként is felfogható. A közös alkotás, az együtt töltött nap jutalma volt ez minden résztvevő számára.

Bár ez már a hatodik rendezvényünk volt, mégis van még új a nap alatt. Bár a fagyi állandó elem, de hogy hogyan szerezzük meg, az már korántsem. Az állomások évről évre egyre színesebbek, és számuk is gyarapodik. Idén például elegendő volt 6 állomást teljesíteni ahhoz, hogy valaki fagyit kapjon, hiszen oly sok feladat várt a résztvevőkre, hogy egy nap is kevés lett volna mindet teljesíteni.

Nem feltétlenül azért, mert egyre megoldhatatlanabb kihívásokkal kell szembesülni, hanem egyszerűen színesebb lett a paletta. Csak úgy suhannak a percek, és mire észbe kapnánk, nem hogy csak a fagyi olvad el, már véget is ért a nap.

De mégis hiszem azt, hogy mégsem érnek teljesen véget ezek a napok. Minden egyes rendezvénnyel közelebb kerülünk ahhoz, hogy igenis nyomot hagyjon az olvadó fagyi a ruhánkon. Ha más nem, a fagyifolt emlékeztet arra, milyen tartalmas is volt ez az egy nap, és talán nem bánjuk majd, ha jövőre is rácsöppen a pólónkra.

Az első kirándulást sosem fogom elfelejteni. Belecsöppentem a mélyvízbe, előtte két hónappal érkeztem a klubba. Aztán egyszer csak csörgött a telefon: van egy szabad hely.  A fellegekben éreztem magam, és végig az út során. Hulla fáradtan érkeztem haza, de szellemi magaslatokban járva. Gary Chapman gondolatai nyomán: a szeretettankom teljesen feltöltődött.

Azóta is hiányolom azt az érzést. Ez nem azért van, mert már nem érzem olyan jól magam a bócák között, mint régen, egyszerűen csak az volt az időszak, amikor igazán bócás lettem, és megtapasztaltam azt a szeretetet, amit azóta is nap mint nap. A csoda nem múlt el, csak átalakult.

Valahogy erre az érzésre emlékeztetett a mostani kirándulásunk is. A saját „csodába csöppenésemet” láttam viszont. Idén kicsit más felállásban keltünk útra a megszokottnál. Új sofőr, új tagok (fiatalok). Nem tudtam, mire számítsak. Aztán egyszer csak azon kaptam magam, nem érzek semmilyen furcsaságot, a „kis családommal” vagyok. Mintha mindenki már évek óta velünk lenne. Jó hangulat, önfeledt nevetések… Nagyon hiányoztak azok, akik nem tudtak eljönni, de egy percet sem unatkoztunk. És szépen lassan így, velük együtt lettünk egy új, izgalmas csapat: a boldogság brigád. Idén ugyanis a boldogság jegyében keltünk útra.

A négy nap – mondanom sem kell – hamar eltelt. Minden csoda három napig tart, szokták mondani, de szerintem ez most négy napos volt. Hazafelé mindenki már kellőképpen fáradt volt, de még volt egy kis zsibongás a buszon. Sofőrünk kihasználva, hogy még a csapat nagy része ébren van, megköszönte nekünk az együtt töltött időt. Mi sem bizonyítja jobban, hogy tényleg így is gondolja, hogy a Facebookon ezt az üzenet fogadott tőle:

„Kedves Bócák!
Örülök, hogy megismertelek benneteket, nagyon sokat tanultam tőletek ebben a 4 napban, kívánom nektek, hogy legyetek mindig nagyon boldogok és vidámak. :)”

Zoli bácsi végig hiányzott, de azt hiszem, Lacit is elraktároztuk, belopta magát a szívünkbe, és bízom benne, hogy ő is megtapasztalta a bócás életérzést.

Természetesen itt nem ért véget a dolog. Egyszer csak az egyik kis újoncunk a maga 13 évével felpattant a helyéről és szót kért. A mikrofonhoz battyogott, és csak dőltek belőle a szebbnél szebb, szívet melengető gondolatok.

„Köszönöm ezt a csodálatos 4 napot az egész Bice-Bóca csapatnak. Nagyon sok új dolgot ismertünk meg, és sok kalandot éltünk át. Mindenki nagyon kedves és segítőkész volt a másikkal. Emlékszem, mikor a Roli mindig megvert ping-pongban ,és a fürdőben a Tündit azzal bosszantottam, hogy egyfolytában a fejére raktam a habot. Emlékszem a sok kerekesszékes rodeózásra. Köszönöm Helgának ezt sok kalandozást és a sok fagyit, éttermet, spagettit, amit nem tudtam megenni. Köszönöm, hogy veletek jöhettem erre a négy napra.”

Aztán sorban a többiek, régiek, újak mondták el, mennyit jelentett nekik ez a néhány nap. Ez az év határozottan más volt, mint a többi. Sokan már nem lehetettek velünk, több történés is beárnyékolta a készülődést, indulást, de azt hiszem ezek az apró csodák csordultig töltötték boldogságtankunkat.

„Az igazi barát a kezedet fogja és a szívedet simítja.” (G. G. Marquez)

Az utunkról készült hivatalos beszámolót a Bócaszivárvány oldalán olvashatjátok.

Május 20.: idén ezen a napon Móron a fogyatékkal élők kerültek a középpontba. Valójában ez nagyon is közhelyes és torzító kijelentés. Szerintem ez a nap arról szólt, hogy a falaknak ismét esélyt adtunk arra, hogy egybeérő sík felületekké válhassanak.

Mert bizony falak vannak, és nekünk kell lebontani őket. Sokan betonfalaknak gondolják, pedig igazából csak egy sarjadó bokor, még ha ügyesek vagyunk, át is láthatunk vagy mászhatunk rajta.

Én azt hittem, a falak már régen eltűntek a szívemben, de nem árt tisztában lenni vele, ha nem gyomláljuk elég gyakran, bizony újra nő. Saját tapasztalat. Már lassan másfél éve, hogy sokkal ritkábban járok a bócába, mint szeretnék. Megváltozott az életem, és ritkán vagyok Móron. Ilyenkor a szombati alkalmak mindig feltöltenek.

Sokakkal rendszeres kapcsolatban vagyok a klubból, hiszen a barátaimról van szó, de mégsem arról szólnak a mindennapjaim, hogy akadálymentesítő vagyok. Vagyis legbelül igen, mert mindig vannak olyan helyzetek, ahol tudom és érzem, mit kell tennem, de ez nem ugyanaz, mint napról napra benne lenni.

Nekem is közelíteni kell magamat minden alkalommal, amikor újra belecsöppenek a „bóca életbe”. Sokszor eltelik egy hónap is, hogy nem látom őket. Nem tudom, hogy haladnak a próbák, kivel mi történt, jött-e új ember, milyenek a klubbon belüli viszonyok. Újból szoknom kell a helyzetet, és ahogy már ismét otthon érzem magam, vége is a szombati alkalomnak.

Kicsit így volt ez most is, a Fogyatékkal élők napján. Sokan most találkoztak először kerekesszékes emberrel, próbálták ki a Braille-írást, ismerkedtek a különféle érzékenyítő feladatokon keresztül a „másik oldallal”. De ez csupán egy nap volt, ami más volt, mint a többi. Ezt viszont érezhette mindenki, aki ott volt.

Azonban nem kell, hogy ez egyszeri alkalom és érzés maradjon, merítenünk kell belőle. Feltöltenünk a kis lélektankunkat, az élményeket, érzéseket beépíteni az eddigi életünkbe.

A nap mottója a „Mindannyian mások vagyunk” úgy folytatódik, „bár egyben-másban hasonlítunk”. Nem is olyan ördögtől való kijelentés ez. Akkor minek is beszélünk itt falakról? Nem két világ ez, csak más-más oldal. Szemlélődőkből segítőkké válhatunk, a segítettek pedig támaszra, barátokra lelhetnek.

A vadhajtást csak le kell vágni, és időnként ránézni, nem kezdett-e el újra nőni. Természetes, hogy idővel újra kihajt, de nem kell megvárni, hogy ismét elburjánzzon. Tartsuk rendben a kertet, és elevenítsük fel az emlékeinket.

Én például arra fogok gondolni, ha ez a nap eszembe jut, ahogy álltunk a színpadon, és fogtuk egymás kezét. Nem ismertem mindenkit: ahogy megmarkolták a kezem, bemutatkoztak, beszélgettünk, majd együtt énekeltünk Krizbai Tecával. Akkor már nem voltunk ismeretlenek: közeledtünk egymáshoz, és együtt éltük meg azt, amit ez a nap adott nekünk.

A napról készült képgalériánkat itt találjátok, hivatalos beszámolónkat pedig a Bócaszivárvány oldalán olvashatjátok.