Hogy pontosan mi késztetett arra, hogy hosszú idő után újra írjak, jó kérdés. Sok hang és érzés motoszkál a fejemben, és igyekeztem megragadni azt a pillanatot, amikor mindezt össze is tudtam foglalni.

Nem hittem volna, hogy ilyen hamar, és valószínűleg az érzéseim még jócskán formálódni fognak, de most mégis kerek egésznek érzem azt, ami bennem van.

2021. február 25. és szeptember 1. Ez a két dátum, ami megváltoztatta az életem. Igaz, ennek még csak csíráját érzem: a valódi változások még váratnak magukra.

Édesapám hosszú küzdelem után ment el év elején, a járvány harmadik hullámának kellős közepén. Hogy miért nem „vertem ezt nagy dobra”? Én úgy gondolom, ennek nem nem ez a módja. De most mégis írok, és közzé is teszem itt, ahol nem vállaltam a saját apám halálát – szegezhetitek neked jogosan ezt a gondolatot. Igen, ez pontosan így van. Mégis úgy éreztem, most az egyszer ki kell írnom magamból, amit lehet...

Amikor apa elment, úgy éreztem, semminek nincs már értelme. Csak anyu miatt maradtam erős, őt kellett támogatnom. Megélni azt, hogy küzd az életéért három hónapon keresztül úgy, hogy nem lehettünk mellette: úgy éreztem, ennél rosszabb már nem jöhet. Aztán kiderült, tévedtem...

Teltek a napok, hetek, az idő pedig mit sem segített. Jöttek a jobbnál jobb vigasztalások: az idő majd segít. Közhely! Hatalmas közhely! Az idő csupán megtanít kezelni azt a leírhatatlan érzést, amit az ember ilyenkor érez, így maximum enyhíteni tudja a kezdeti sokkot, de segíteni nem segít. Egyedül a hit tud segíteni abban, hogy az embert ezt képes legyen feldolgozni. Hinni abban, hogy a lelke már „szárnyal”, egy új minőségben, megszabadulva földi kínjaitól.

Fél éve már, és „jobb” nem lett. Az ember szépen lassan megtanul együtt élni ezzel, de jobban nem lesz, csak megtanulja elviselni a fájdalmat, űrt. A célok, a szerettek, a barátok tudnak előre vinni, és az a szeretet, amit tőle kaptam.

Anyu összetört: a napjaim arról szóltak, hogy őt próbáljam visszahozni az életbe, miközben én magam is valahol nagyon mélyen voltam. Egymásba kapaszkodva igyekeztünk túlélni.

Sokat voltam vele az elmúlt fél évben. Volt, hogy heteket töltöttünk együtt, és így utólag visszagondolva csak hálás lehetek a Jóistennek, hogy megadta nekünk ezt a csodát, mielőtt őt is el kellett engednem.

Szeptember 1. Szinte napra pontosan fél év. A nap, amikor minden felülíródott. A fájdalom a sokszorosára duzzadt: „minden egész eltörött”. Anya is elment.

Egy értelmetlen baleset és a nagy felismerés: nagyon beteg volt. Ha akkor nem indul el a boltba, hanem felhívom úgy, ahogy terveztem – mert aznap éppen nagyon magam alatt voltam –, most nem írnám le ezeket a sorokat. Akkor valószínűleg máshogy, más kontextusban ragadtam volna tollat. De Istennek más tervei voltak.

Egyedül maradtam. Persze sokan mondják nekem, hogy nem vagyok egyedül, de bizony a szívem egy darabja mindig nekik lesz fenntartva, és azt az űrt senki nem töltheti be, amit a hiányuk okoz.

Árva lettem: erre bizony sokan, sok formában emlékeztetnek. Sajnos tudok róla, meg kell élnem ezt legbelül. De hiszem azt, hogy ők velem vannak a tanításaik, szeretetük révén, és minden döntésemet meghatározzák majd, amíg élek.

Nap mint nap azon gondolkozom, miért történt mindez, de hiszem azt, hogy Isten a legkisebb rosszat mérte rájuk: megszabadította őket földi szenvedéseiktől, a kiszolgáltatottságtól. Én persze úgy érzem, bármit megtettem volna értük, de tudom, hogy az már nem lett volna minőségi élet számukra. És most már újra együtt lehetnek. 

Ahogy Tamás atya/Tomi atya mondta, az életünk végén nem pont van, csak kettőspont. A búcsúzás csak a földi életre szól, a kapcsolat pedig nem szakad meg. Ha eljön az idő, újra együtt lehetünk. Ennek réményében én sem teszek pontot a mondat végére, csak azt mondom: Viszlát! Én pedig az ő tanításuk mentén, a szeretettükkel igyekszem járni a földi utamat tovább.

Búcsúzás apától

Könnyeinket hullatjuk.

Téged magához szólított az Úr,

Mi pedig hiányoddal birkózunk.

Nekünk fáj csak, hogy nem ölelhetünk át,

De tudjuk, hogy Téged Isten országa vár.

Mégis nehéz a szívünk,

Hiszen érezzük az űrt,

Amit magad után hagytál,

Drága Édeasapám.

Hiányodat nem pótolhatja semmi,

Drága emléked tudja csak enyhíteni.

A mi szeretetünk kísérjen Téged utadon,

A legjobb édesapát, férjet, kit Isten nekünk adhatott!

Búcsúzás anyától

Bár az élet most elválasztott minket,

A szívem nem képes távol maradni tőled.

Édesanyám, te adtál életet nekem,

Melyért egész életemben hálás leszek neked.

Köszönöm a Jóistennek, hogy te lettél az anyukám,

Ezért a kegyért sosem lehetek elég hálás.

Ezen a fájó napon is itt állok könnyek között,

Hogy elmondjam, minden együtt töltött percet köszönök.

A napok telnek, és már semmi sem lesz ugyanaz,

Csak az idő adhat majd némi vigaszt.

A telefonhívásokat imák váltják fel,

Téged pedig az emlékeimben őrizlek tovább.

Bízom benne, hogy szeretetem elkísér Téged az úton,

Nekem pedig a te szereteted ad erőt a folytatáshoz.

Szeretlek Titeket!