A legjobb öt nap az évben. Évről évre ezt mondom mindenkinek, aki kérdezi, milyen volt a bócanyaralás. De hát mit mondjak, ha tényleg így van?

Igaz, minden nyaralásunk teljesen más, nehéz lenne összehasonító mérce alapján azt mondani, ez vagy az volt a legjobb. De a csoda minden évben velünk van, így egy dolog mindig biztos számomra: ez az a néhány nap az évben, amit a legjobban várok, és ami leginkább feltölt lelkileg.

Azokkal lehetek, akiket szeretek, egy csapatként együtt mutatjuk meg, milyen fantasztikus közösség a Bice-Bóca, és igyekszünk utjaink során valódi akadálymentesítők lenni.

Néha úgy érezzük, ez embert próbáló, kemény feladat, de a csoda mindig elkísér minket, és átlendít a nehézségeken.

Tudjuk, hogy az elfogadás kemény dió, és csapatként sem az átlagos kategóriát képviseljük. Idén egy jurtatáborban töltöttünk öt napot, ahol nem csak mi voltunk, és szombaton még egy esküvő is színesítette a palettát. És hogy hol van itt a csoda?

Bennünk! Most már semi kétségem afelől, hogy ez a kis közösség, az én második családom, a bóca maga a csoda. Amerre járunk, lépten-nyomon hagyunk magunkból egy darabot, most is így volt.

A táborban mellettünk még két másik töltötte nyaralását akkor, amikor mi is. De szerencsére nagy volt a tér, volt egy közösségi jurta is, sok ember elfért. Legalábbis így gondoltuk. Az egyik kis család viszont úgy gondolta, mi betolakodókként kisajítottuk a közösségi jurtát az esti programunkhoz, a hangfürdőhöz, és anyuka szó szerint száműzött minket onnan, hogy egymagában bemehessen olvasni. A hangoskodást is szóvá tették, miközben még alig sötétedett rank. Megértettük, elfogadtuk, és felülemelkedtünk mindezen...

Sérelmeinket félretéve másnap a gyermekeket meginvitáltuk egy közös alkotós délelőttre, ahol kézműveskedtünk, nemezeltünk. A meglepettséget elfogadás követte, és a gyermeki, őszinte szeretet által elkezdett közeledni a család hozzánk. A gyerekek közösen próbálták ki a kerekesszékeket, beszélgettek, alkottak, énekeltek velünk. Az utolsó napon pedig az egész család csatlakozottt hozzánk a hangtálas meditáción, és meleg szívvel, apró ajándékokkal búcsúsztunk egymástól.

Mi magunk is meglepődtünk, hogy egy macska-egér viszony hogyan változott meg egyik napról a másikra. De hát ilyen a mi kis csapatunk, ez az összetartás, ami köztünk van, valóban képes szelidíteni, érzékenyíteni.

És ha már említettem az esküvőt, az is szívet melengető jelenet volt, amikor a lagzi kellős közepén apuka elindult sétálni a kislányával felénk, majd fél óra múlva az egész család hozzánk szegődött alkotni. Az esti program éppen nemezelés volt, és két tánc között ők is gyorsan készítettek valamit, a köszönet pedig egy kis esküvői süteményválogatás volt. Ezúton is köszönjük, nagyon ízlett!

Idei utunk az áldások jegyében telt. Minden napra jutott egy napindító. És valóban hálával tartozunk azért, hogy ez az út egyáltalán létrejöhetett. Néhány hónappal ezelőtt talán sokunk nem is reménykedett abban, hogy megvalósulhat ez. Köszönjük a Jóistennek, hogy megadta nekünk ezt az ajándékot.

Az áldások mellett azonban az imákról se feledkeztünk el. Imádkoztunk azokért, akik nem lehettek velünk, és azokért is, akik nincsenek már köztünk a földi létben.

Minden évben megtesszük ezt, de talán most még aktuálisabb volt, mint valaha. Drága Ildikónk gondolatai évről évre velünk vannak utunk során. Bár az elmúlt években már nem tudott velünk tartani, mégis mindig velünk volt a nekünk, utjainkra szánt a gondolatai, kedves szavai mentén.

Lélekben pedig még most is velünk volt, szavai ott csengenek még a fülünkben, mosolyát látjuk magunk előtt, halljuk hangját, érezzük illatát, ha becsukjuk a szemünket, azonban most már nekünk kell felidéznünk korábbi gondolatait, és azt, hogy most mit is üzen nekünk.

Köszönjük, Ildikó, hogy most már fenti szólónkként immáron fentről vigyázol ránk, és a Jósitennek, hogy a csodát ezúttal Cserkeszőlőre küldte.