Utálom a közhelyeket. Bagoly mondja, hiszen már a cím is az. De most komolyan, tényleg nincsen benne egy cseppnyi igazság sem? De még mennyire, hogy van.

Az idei négy napos nyaralás semmi különlegesnek nem ígérkezett. A szokásosnál rövidebb időre mentünk, és több klubtársunk is úgy döntött, idén nem tart velünk. Ők persze végig hiányoztak nekünk, sokat gondoltunk rájuk, de az élmények feledtették velünk ezt is.

Nem történt semmi különleges dolog, inkább csak az út apróságai ragadtak meg szívemben, amiket úgy érzem, le kell írnom, mert megérdemli mindenki, aki kicsit is jobbá tette a Bice-Bóca négy napját, hogy érezze hálánkat.

Kezdődött minden azzal, hogy már előzetesen rengetegen támogatták utunkat. Aztán jött a bobozás, ahol ingyen köröket kaptunk. Sokan gondolhatnák azt, hogy emögött valami lappang, de akkor kérem, mondják meg, hogy mi is az, mert mi valóban csak az önzetlen segítségnyújtást tapasztaltuk.

Ez után már nehezen hittük el, hogy lehet ez ennél még jobb is: éreztük az emberek közelségét, és mindenki élvezte a nap örömeit.

A szállásra megérkezve azonban megtapasztalhattuk az igazi szeretet erejét. Szállásadóink nem csak szavakkal, de tettekkel is bizonyították mindezt. Ahogy Gary Chapman mondta:, „ha a szeretetünk (...) mind szavakban, mind tettekben megnyilvánul, akkor mindent megtettünk, amit egy másik emberért tehetünk.”

A tettek pedig magukért beszéltek. Bőséges terülj-terülj asztalkám fogadott minket minden este, külön használhattuk a wellness részleget, és túllépve a fizikai ajándékokon – mert valójában a lelki gazdagodás volt utunk célja – még hajókázni is elkísértek minket, ahol az eredeti egy órás időkeret is – az üzemeltetők jóvoltából – másfél órára rúgott.

Nem, itt sincs még vége. A zalaegerszegi skanzenben sem éreztük az önzetlenség hiányát. Csak az idegenvezetésért kellett fizetnünk, és a tervezett program dupláját töltöttük ott. Fantasztikus élmény volt, majd hazatérni, fürdőzni és alkotni az őrzöttünknek valami saját kezű ajándékot.

Az igazi összetartás pedig az utolsó este mutatkozott meg. Megszoktuk már, hogy minden évben történik valami. Szinte mindig elesik, megsérül valaki, most pedig egy társunk lett rosszul, pont az esti program előtt. Nagyon izgult érte az egész csapat. Féltünk, hogy nem velünk jön majd haza, de szerencsére végig vele lehettünk, akkor is, amikor másnap, egy rövid kórházi kitérő után igyekezett testben és lélekben is újra köztünk lenni. Szegény, talán nem is kapott levegőt, annyian álltuk folyamatosan körbe, és kérdezgettük, minden rendben van-e. És igen, minden rendben volt, mert együtt voltunk.

Azt hiszem, miatta szó nélkül megszakítottuk volna utunkat, ha a helyzet úgy kívánja, de a Jóisten úgy döntött, egy kis akadályt elénk állítva megmutatja nekünk a szeretet igazi csodáját. Mert „ahol nagy a szeretet, ott mindig történnek csodák.” (Willa Cather)

Az utunkról készült képgaléria itt tekinthető meg.