Nem könnyű a valódi ünnepre készülni. Külsőleg lehet, de szívvel-lélekkel korántsem. A díszek, fizikai erőfeszítés mit sem érnek, ha lelkünkben nem érezzük az ünnepet. És itt nem csak vallásos értelemben értem az ünnepet. Karácsony a maga szentsége mellett arról is szól, hogy Jézus születésén keresztül megtapasztalhassuk az élet csodáját is.

Megadatott nekünk, hogy emberi közösségben éljünk. Más emberekkel alkotunk közösséget, azonban sokszor még az az alapvető emberi törekvés is hiányzik belőlünk, hogy valakit olyannak fogadjunk el, amilyen, előítéletek nélkül.

Az adventi készülődés a sok szép karácsonyi dísz, csillogás mellett fontos lenne, hogy a szíveket is megvilágítsa, és a közös alkotás örömét a lelkünkben is érezni tudjuk. A Bice-Bócák első adventi játszóházán engem is megcsapott Advent szele. Nem a sok színes papír, dísz miatt, hanem mert láttam az együtt alkotás örömét, a segítségnyújtást, a hálát, boldogságot, amely a fizikai, materiális dolgokon keresztül érte el a szíveket.

Ott ültek együtt, kicsik és nagyok, fiúk és lányok, és közösen készítettek szép ajándékokat, díszeket az ünnepre. És mégis ott volt a levegőben valami más is, valami igazán felemelő. Nem számított, ki mihez ért, tud-e papírt hajtogatni vagy ügyesen színez-e, csak az, hogy mindenki segített a másiknak. Aki nem tudta a kezét használni, az a szájával pótolta ezt, és csak beszélt és beszélt, jó hangulatot árasztva, szórakoztatva ezzel a többieket. Ezért cserébe ő is kapott ajándékot, vagy egy szép karácsonyfát vagy éppen egy mutatós asztaldíszt.

Segítő és segített együtt alkotott ezen a szombaton. Bár a legtöbb gyermek azért jött, hogy jól érezze magát, valami szépet alkosson, legtöbben észre sem vették, mennyit segítettek másoknak egy-egy kedves szóval, gesztussal. Ők akkor, ott elfogadták egymást, úgy, ahogy van, és ez volt az igazán felemelő ebben a napban.