Sokszor gondolkozom azon, hol is van a helyem a világban, megtaláltam-e már az igazi utamat, valóban jól érzem-e magamat a bőrömben. Ezek a kérdések szerintem nem csak az én fejemben kavarognak, és kuszálják össze a mindennapokat.

Amikor már úgy érzem, kezdek kiégni, nem tudok semminek örülni igazán, akkor szerencsére mindig eljutok hozzájuk. Jön a szombat, a klubalkalmak, és új energiával telve térek haza. 

Kép: Zelovics Gábor (Facebook)

Most hétvégén is otthon voltunk, és a hagyományos szombati „bóca” helyett Helga születésnapját ünnepeltük. Mindenki egy emberként vett részt a bizalompályás feladatokban, melyeket Helgának kellett megoldani. A jó hangulatú délelőttbe még egy kis próba is belefért, hiszen este a Móri Fúvószenekar farsangján léptünk fel.

Nem mondom, hogy nem izgultam… Délelőtt még azt sem tudtam, fiúként vagy lányként kell majd végigtáncolnom a My Secret Love Songot, úgy, hogy mindössze egy próbán voltam, és videóról tanultam a lépéseket (persze csak a lányét). Szerencsére maradtam is ebben a szerepben.

Végül párommal megbeszéltük, hogy csak egymásra fogunk figyelni. Neki ez korántsem olyan könnyű, mint nekem (de bevallom, a lépésekre koncentrálva nekem sem), pedig ez volt az egyetlen esélyünk arra, hogy működjön a közös tánc, főleg azért, mert nagyjából 20-30 centivel magasabb nálam. A gyakorlatban ez úgy néz ki, hogy amíg ő egyet lép, én kettőt-hármat, ami a táncnál nagyon feltűnő.

Egy szó, mint száz, izgultam, hiszen – bár szerencsére lány szerepben táncoltam– nem tudtam tökéletesen a koreográfiát: az igazi próbák nagyon hiányoztak. De egye fene – gondoltam –, megcsinálom.

Kezdtem feloldódni, amikor megkaptam a blúzt, amit természetesen nem rám szabtak. Mindenkinek méretre varrták, de mivel az eredeti tervek szerint velem nem kalkuláltak, így az én méretemben nem volt. Jót nevettünk, amikor a térdemig lógott. Rögtön kitaláltunk egy áthidaló, igazi „bócás” megoldást. Egyszerűen betűrtük a szoknyába. Igaz, csak nekem állt így a szoknyám, sebaj! Ha még a tánc sem fog menni, majd garantáltan kilógok legalább a sorból.

A fellépés előtti próbák alatt nehezen hangolódtunk egymásra a párommal. Nem gondoltam, hogy megugorjuk ezt az estét. Aztán hirtelen elkezdtünk egymásra figyelni, és az utolsó próba olyan gördülékenyen ment, hogy nagyon sajnáltam, nem ez az éles fellépés. Megölelgettem kicsit, és mondtam neki, hogy ez tökéletes volt.

Igaz, élesben már nem lett ennyire tökéletes, hiszen a tér is nagyobb volt, és nem is léptünk teljesen egyformán a méretkülönbségekből adódóan, a maga módján mégis az volt. Végig egymásra koncentráltunk, és éreztük, hogy a többiekkel is összhangban vagyunk.

Nagyjából három percig tartott az egész, és csak azt vettük észre, hogy tapsol és csak tapsol a közönség. A többiek sokat készültek erre az estére, és hétről hétre igyekeztek minél jobban elsajátítani a produkciót.

Fantasztikus csapat a miénk. Megcsináltuk, és nem is akárhogyan. Pedig úgy indultam el haza Mórra, hogy a szürke hétköznapok fásultságát éreztem. Mérges is voltam emiatt magamra, pedig csak arra volt szükségem, hogy újra velük legyek...

Ilyen jól sikerült a fellépés: