Mindennapi csodák

Mindennapi csodák

Adventre hangolódva

2016. november 30. - cidi

Nem könnyű a valódi ünnepre készülni. Külsőleg lehet, de szívvel-lélekkel korántsem. A díszek, fizikai erőfeszítés mit sem érnek, ha lelkünkben nem érezzük az ünnepet. És itt nem csak vallásos értelemben értem az ünnepet. Karácsony a maga szentsége mellett arról is szól, hogy Jézus születésén keresztül megtapasztalhassuk az élet csodáját is.

Megadatott nekünk, hogy emberi közösségben éljünk. Más emberekkel alkotunk közösséget, azonban sokszor még az az alapvető emberi törekvés is hiányzik belőlünk, hogy valakit olyannak fogadjunk el, amilyen, előítéletek nélkül.

Az adventi készülődés a sok szép karácsonyi dísz, csillogás mellett fontos lenne, hogy a szíveket is megvilágítsa, és a közös alkotás örömét a lelkünkben is érezni tudjuk. A Bice-Bócák első adventi játszóházán engem is megcsapott Advent szele. Nem a sok színes papír, dísz miatt, hanem mert láttam az együtt alkotás örömét, a segítségnyújtást, a hálát, boldogságot, amely a fizikai, materiális dolgokon keresztül érte el a szíveket.

img_20161126_112258_1.jpg

Ott ültek együtt, kicsik és nagyok, fiúk és lányok, és közösen készítettek szép ajándékokat, díszeket az ünnepre. És mégis ott volt a levegőben valami más is, valami igazán felemelő. Nem számított, ki mihez ért, tud-e papírt hajtogatni vagy ügyesen színez-e, csak az, hogy mindenki segített a másiknak. Aki nem tudta a kezét használni, az a szájával pótolta ezt, és csak beszélt és beszélt, jó hangulatot árasztva, szórakoztatva ezzel a többieket. Ezért cserébe ő is kapott ajándékot, vagy egy szép karácsonyfát vagy éppen egy mutatós asztaldíszt.

img_20161126_112220_1.jpg

Segítő és segített együtt alkotott ezen a szombaton. Bár a legtöbb gyermek azért jött, hogy jól érezze magát, valami szépet alkosson, legtöbben észre sem vették, mennyit segítettek másoknak egy-egy kedves szóval, gesztussal. Ők akkor, ott elfogadták egymást, úgy, ahogy van, és ez volt az igazán felemelő ebben a napban.

Nincs csoda szeretet nélkül

Utálom a közhelyeket. Bagoly mondja, hiszen már a cím is az. De most komolyan, tényleg nincsen benne egy cseppnyi igazság sem? De még mennyire, hogy van.

Az idei négy napos nyaralás semmi különlegesnek nem ígérkezett. A szokásosnál rövidebb időre mentünk, és több klubtársunk is úgy döntött, idén nem tart velünk. Ők persze végig hiányoztak nekünk, sokat gondoltunk rájuk, de az élmények feledtették velünk ezt is.

Nem történt semmi különleges dolog, inkább csak az út apróságai ragadtak meg szívemben, amiket úgy érzem, le kell írnom, mert megérdemli mindenki, aki kicsit is jobbá tette a Bice-Bóca négy napját, hogy érezze hálánkat.

Kezdődött minden azzal, hogy már előzetesen rengetegen támogatták utunkat. Aztán jött a bobozás, ahol ingyen köröket kaptunk. Sokan gondolhatnák azt, hogy emögött valami lappang, de akkor kérem, mondják meg, hogy mi is az, mert mi valóban csak az önzetlen segítségnyújtást tapasztaltuk.

Ez után már nehezen hittük el, hogy lehet ez ennél még jobb is: éreztük az emberek közelségét, és mindenki élvezte a nap örömeit.

A szállásra megérkezve azonban megtapasztalhattuk az igazi szeretet erejét. Szállásadóink nem csak szavakkal, de tettekkel is bizonyították mindezt. Ahogy Gary Chapman mondta:, „ha a szeretetünk (...) mind szavakban, mind tettekben megnyilvánul, akkor mindent megtettünk, amit egy másik emberért tehetünk.”

A tettek pedig magukért beszéltek. Bőséges terülj-terülj asztalkám fogadott minket minden este, külön használhattuk a wellness részleget, és túllépve a fizikai ajándékokon – mert valójában a lelki gazdagodás volt utunk célja – még hajókázni is elkísértek minket, ahol az eredeti egy órás időkeret is – az üzemeltetők jóvoltából – másfél órára rúgott.

Nem, itt sincs még vége. A zalaegerszegi skanzenben sem éreztük az önzetlenség hiányát. Csak az idegenvezetésért kellett fizetnünk, és a tervezett program dupláját töltöttük ott. Fantasztikus élmény volt, majd hazatérni, fürdőzni és alkotni az őrzöttünknek valami saját kezű ajándékot.

Az igazi összetartás pedig az utolsó este mutatkozott meg. Megszoktuk már, hogy minden évben történik valami. Szinte mindig elesik, megsérül valaki, most pedig egy társunk lett rosszul, pont az esti program előtt. Nagyon izgult érte az egész csapat. Féltünk, hogy nem velünk jön majd haza, de szerencsére végig vele lehettünk, akkor is, amikor másnap, egy rövid kórházi kitérő után igyekezett testben és lélekben is újra köztünk lenni. Szegény, talán nem is kapott levegőt, annyian álltuk folyamatosan körbe, és kérdezgettük, minden rendben van-e. És igen, minden rendben volt, mert együtt voltunk.

Azt hiszem, miatta szó nélkül megszakítottuk volna utunkat, ha a helyzet úgy kívánja, de a Jóisten úgy döntött, egy kis akadályt elénk állítva megmutatja nekünk a szeretet igazi csodáját. Mert „ahol nagy a szeretet, ott mindig történnek csodák.” (Willa Cather)

13669689_754527134687355_6043506470402771252_n.jpg

Az utunkról készült képgaléria itt tekinthető meg.

Csodás nap, maradandó élményekkel fűszerezve

Nem gondoltam volna, hogy a negyedik Fogyatékkal élők napja is tartogat még meglepetéseket. Pedig rá kellett, hogy döbbenjek: nagyon is sokat. Már nagyjából mindenki tudja a dolgát, ismerjük a szigorú értelemben vett „forgatókönyvet”, bár az tény, hogy van még új a nap alatt, hiszen a program minden évben tartogat új kihívásokat, élményeket számunkra is.

Idén annyi minden volt egy napba sűrítve, hogy csak kapkodtuk a fejünket percről percre. Úgy érzem, ilyen rövidnek tűnő, mégis tartalmas és felemelő napunk még nem volt a négy év során. Nem tudom, hogy az időjárás miatt volt egészen más hangulata a rendezvénynek, vagy mi okozta, de valóban a szívemig hatolt.

Napsütésben együtt, önfeledten

A napsütés biztosan sokat segített, és az is, hogy a szabadban, a madárcsicsergés és a lengedező szél mellett élvezhettük Krizbai Teca koncertjét, miközben gyöngyöt fűztünk, a Braille-írással ismerkedtünk, ping-pongoztunk, vagy például az ability pályán küzdöttünk a jogosítvány, vagyis a kerekesszék vezetői engedély megszerzéséért.

13241272_732840870189315_5022284972007029266_n.jpg

A csoda végig ott volt a levegőben, átjárta szívünket-lelkünket, és élményekkel telve, boldogan zártuk ismét, negyedszerre is a napot. Nem tudnám megfogalmazni, mi az, ami évről évre áthatja ezt a májusi napot, de ahogy hazamegyek, már várom a következő különleges szombatot.

Ismerősök, ismeretlenek együtt alkotnak, tanulnak egymástól, és, ami a legfontosabb, segítenek egymásnak. Segítő vagy segített: ezek a fogalmak összemosódnak, amikor jókedvű, boldog, önfeledt embereket látunk.

A kérdés csupán az, vajon minden csoda tényleg csak egy napig tart? Az attól függ. Na de mitől? Nem attól, hogy vége lesz valaminek, lemegy a nap, hanem hogy hagyott-e nyomot a szívünkben. Gondolunk-e az év többi napján is erre a májusi meleg, nyár eleji napra? És ha igen, akkor csak a meleg vagy az ott szerzett élmények, arcok, kedves szavak is eszünkbe jutnak, és mosolyt csalnak az arcunkra?

Ha mosolygunk e sorok olvasásakor, akkor jó irányba haladunk, azt hiszem...remélem. Amikor már nem látjuk a falakat, amiket meg kellene mászni, akkor csak annyi a dolgunk, hogy miután átpillantottunk, mi is folyik a falakon túl, odamerészkedjünk, és letáborozzunk. Ha nem is állandó otthonunkká, de kedvelt hellyé válhat szívünkben.

A hivatalos beszámolót a napról itt olvashatjátok.

A Fogyatékkal élők napja margójára

Az elfogadás manapság nehéz kérdés. Hiszen hogyan fogadjunk el másokat, amikor még magunkat sem vagyunk képesek? Folyton csak megfelelni az elvárásoknak kemény dió. De mi a helyzet a saját elvárásainkkal?

Próbáltatok már színtisztán, csak magatoknak megfelelni, anélkül, hogy mások szavait, tekintetét lestétek volna? Mindig van egy mérce: szőke, barna, kékszemű, szép, okos, sikeres, vékony stb. Csak át kell menni a rostán, ennyi a kihívás.

Ám valójában ezek mind külsőségek, nem igazi, mély dolgok. Ha egy kicsit jobban belegondoltok, melyek az igazi értékek az életben, remélem, más jut eszetekbe. Például barátság, szeretet és hasonló szavak.

Ha pedig maradunk ezen a vonalon, akár arra is rájöhetünk, hogy mások elfogadásával tudunk magunkban is igazán rendet tenni. Le kell vennünk azt a bizonyos szemüveget, amit mi tettünk fel, hogy ne csak elsétáljunk a világ dolgai mellett, hanem éljük meg azt, ami körülöttünk van.

Vak, siket, fogyatékos, rokkant – csak halljuk ezeket a szavakat, már-már beleivódtak a köztudatba, de vajon próbáltuk egyszer is értelmezni őket? Mögöttük sorsok, emberek rejlenek, akik szintén élik a mindennapjaikat, megbirkóznak a napi kihívásokkal. És ők sem egyformák. Attól, hogy valaki mondjuk nem lát, még nem egyforma azzal, aki ugyanúgy elvesztette szeme világát: hiszen míg az egyiknek két testvére van, kedveli a komolyzenét és van egy kutyája, addig a másik mondjuk egyke, metálrajongó és hörcsögöt tart otthon.

Ahányan vagyunk, annyi félék is. Ne külső dolgok, előítéletek, szavak alapján alkossunk a másikról képet: a megismerés a kulcsa mindennek. Csak kicsit nyitottnak kell lennünk.

Mindannyian mások vagyunk, de pont ettől szép az élet. Ha mindenki egyformán lenne a világ leggazdagabb embere, vagy mindenki élsportoló lenne, unalmas lenne élni. Így próbáljátok meg értékelni a fogyatékkal élőket is.

Lehet, hogy merész ezt kimondani, de mi magunk is fogyatékkal élünk a mindennapjaink során, hiszen legtöbbünk például sosem lesz hollywoodi sztár, vagy nem keres annyi pénzt egész életében, mint Bill Gates egyetlen éjszaka alatt.

Tehát másokhoz képest mindig mások vagyunk, de vajon ettől már MÁSOK (többek-kevesebbek, jobbak- rosszabbak) vagyunk? Hiszen minden különbözőségben, elemben egyúttal ott rejlik a kapocs is, hogy a megismerés által egységgé formálódjon, és igazi közösségé kovácsolódjon. Éljük meg így ezt a közös napot!

A nap folyamán kísérjen utunkon minket a Fogyatékkal élők napja mottója:

„Mindannyian mások vagyunk, bár egyben-másban hasonlítunk...” 

3e0d77ce-1b27-4ed9-af14-da5796d5d31c.jpg

Amikor már úgy érzed, kiégsz

Sokszor gondolkozom azon, hol is van a helyem a világban, megtaláltam-e már az igazi utamat, valóban jól érzem-e magamat a bőrömben. Ezek a kérdések szerintem nem csak az én fejemben kavarognak, és kuszálják össze a mindennapokat.

Amikor már úgy érzem, kezdek kiégni, nem tudok semminek örülni igazán, akkor szerencsére mindig eljutok hozzájuk. Jön a szombat, a klubalkalmak, és új energiával telve térek haza. 

Az öröm akkor kezdődik, amikor abbahagyod saját boldogságod keresését azért, hogy megkísérelj másokat boldogítani." /Michael Quoist/  

12688069_1026907387365489_4978449646533370142_n.jpg

Kép: Zelovics Gábor (Facebook)

Most hétvégén is otthon voltunk, és a hagyományos szombati „bóca” helyett Helga születésnapját ünnepeltük. Mindenki egy emberként vett részt a bizalompályás feladatokban, melyeket Helgának kellett megoldani. A jó hangulatú délelőttbe még egy kis próba is belefért, hiszen este a Móri Fúvószenekar farsangján léptünk fel.

Nem mondom, hogy nem izgultam… Délelőtt még azt sem tudtam, fiúként vagy lányként kell majd végigtáncolnom a My Secret Love Songot, úgy, hogy mindössze egy próbán voltam, és videóról tanultam a lépéseket (persze csak a lányét). Szerencsére maradtam is ebben a szerepben.

Végül párommal megbeszéltük, hogy csak egymásra fogunk figyelni. Neki ez korántsem olyan könnyű, mint nekem (de bevallom, a lépésekre koncentrálva nekem sem), pedig ez volt az egyetlen esélyünk arra, hogy működjön a közös tánc, főleg azért, mert nagyjából 20-30 centivel magasabb nálam. A gyakorlatban ez úgy néz ki, hogy amíg ő egyet lép, én kettőt-hármat, ami a táncnál nagyon feltűnő.

Egy szó, mint száz, izgultam, hiszen – bár szerencsére lány szerepben táncoltam– nem tudtam tökéletesen a koreográfiát: az igazi próbák nagyon hiányoztak. De egye fene – gondoltam –, megcsinálom.

Kezdtem feloldódni, amikor megkaptam a blúzt, amit természetesen nem rám szabtak. Mindenkinek méretre varrták, de mivel az eredeti tervek szerint velem nem kalkuláltak, így az én méretemben nem volt. Jót nevettünk, amikor a térdemig lógott. Rögtön kitaláltunk egy áthidaló, igazi „bócás” megoldást. Egyszerűen betűrtük a szoknyába. Igaz, csak nekem állt így a szoknyám, sebaj! Ha még a tánc sem fog menni, majd garantáltan kilógok legalább a sorból.

A fellépés előtti próbák alatt nehezen hangolódtunk egymásra a párommal. Nem gondoltam, hogy megugorjuk ezt az estét. Aztán hirtelen elkezdtünk egymásra figyelni, és az utolsó próba olyan gördülékenyen ment, hogy nagyon sajnáltam, nem ez az éles fellépés. Megölelgettem kicsit, és mondtam neki, hogy ez tökéletes volt.

Igaz, élesben már nem lett ennyire tökéletes, hiszen a tér is nagyobb volt, és nem is léptünk teljesen egyformán a méretkülönbségekből adódóan, a maga módján mégis az volt. Végig egymásra koncentráltunk, és éreztük, hogy a többiekkel is összhangban vagyunk.

Nagyjából három percig tartott az egész, és csak azt vettük észre, hogy tapsol és csak tapsol a közönség. A többiek sokat készültek erre az estére, és hétről hétre igyekeztek minél jobban elsajátítani a produkciót.

Fantasztikus csapat a miénk. Megcsináltuk, és nem is akárhogyan. Pedig úgy indultam el haza Mórra, hogy a szürke hétköznapok fásultságát éreztem. Mérges is voltam emiatt magamra, pedig csak arra volt szükségem, hogy újra velük legyek...

Ilyen jól sikerült a fellépés:

A legszebb nászajándék

Tavaly augusztusban házasodtunk össze párommal...most már férjemmel. :) Ez minden ember számára különleges időszak, és élete egyik legszebb napja marad, azonban számunkra még inkább az volt, ugyanis a Bice-Bócák (a mi második családunk) énekeltek a templomi esküvőn.

Az egésznek különleges, szívbemarkoló hangulata volt. Ott álltak mellettem, az egész csapat, én csak rájuk néztem, és sírtam. Pedig előtte volt főpróbánk is. Bizony! A szokásos nyári ötnapos nyaraláson a tereskei templomban (ami hagyományos templomlátogatásnak ígérkezett) egyszercsak egy virágcsokrot kaptam a kezembe és egy koszorút a fejemre. Hirtelen azt sem tudtam, ez most tényleg valóság, vagy csak álmodom, hogy ez velem történik meg. Végigpróbálták a dalokat, közben ott álltunk az oltárral szemben, és potyogtak a könnyeink.

11694747_617002058439864_5767746516632073588_n.jpg

Tovább
süti beállítások módosítása