Mindennapi csodák

Egy gombóc fagyi

2018. május 14. - cidi

Az idei Fogyatékkal élők napja úgy elrepült, hogy már csak csak az élményekből szemezgetve tudom megosztani gondolataimat. Elfogytak a fagylaltok, amiket az állomáspecsétek megszerzésével érdemeltek ki a résztvevők.

Olyan furcsa belegondolni, hogy immáron hatodik alkalommal gyűltünk össze, hogy egy napot szenteljünk annak, amit számos ember nap, mint nap tesz: megtapasztalni, átélni, érezni, érzékenyíteni. Egy közös világ két ága fonódott össze, hogy a végén együtt nyaljunk egy gombóc fagyit, és élményekkel telve térjünk haza.

Ez a gombóc fagyi a tenniakarás, siker jelképeként is felfogható. A közös alkotás, az együtt töltött nap jutalma volt ez minden résztvevő számára.

Bár ez már a hatodik rendezvényünk volt, mégis van még új a nap alatt. Bár a fagyi állandó elem, de hogy hogyan szerezzük meg, az már korántsem. Az állomások évről évre egyre színesebbek, és számuk is gyarapodik. Idén például elegendő volt 6 állomást teljesíteni ahhoz, hogy valaki fagyit kapjon, hiszen oly sok feladat várt a résztvevőkre, hogy egy nap is kevés lett volna mindet teljesíteni.

dscn9638.JPG

Nem feltétlenül azért, mert egyre megoldhatatlanabb kihívásokkal kell szembesülni, hanem egyszerűen színesebb lett a paletta. Csak úgy suhannak a percek, és mire észbe kapnánk, nem hogy csak a fagyi olvad el, már véget is ért a nap.

De mégis hiszem azt, hogy mégsem érnek teljesen véget ezek a napok. Minden egyes rendezvénnyel közelebb kerülünk ahhoz, hogy igenis nyomot hagyjon az olvadó fagyi a ruhánkon. Ha más nem, a fagyifolt emlékeztet arra, milyen tartalmas is volt ez az egy nap, és talán nem bánjuk majd, ha jövőre is rácsöppen a pólónkra.

 

Az a bizonyos érzés…

Az első kirándulást sosem fogom elfelejteni. Belecsöppentem a mélyvízbe, előtte két hónappal érkeztem a klubba. Aztán egyszer csak csörgött a telefon: van egy szabad hely.  A fellegekben éreztem magam, és végig az út során. Hulla fáradtan érkeztem haza, de szellemi magaslatokban járva. Gary Chapman gondolatai nyomán: a szeretettankom teljesen feltöltődött.

20182622_1328483370601768_2146223562_n.jpg

Azóta is hiányolom azt az érzést. Ez nem azért van, mert már nem érzem olyan jól magam a bócák között, mint régen, egyszerűen csak az volt az időszak, amikor igazán bócás lettem, és megtapasztaltam azt a szeretetet, amit azóta is nap mint nap. A csoda nem múlt el, csak átalakult.

Valahogy erre az érzésre emlékeztetett a mostani kirándulásunk is. A saját „csodába csöppenésemet” láttam viszont. Idén kicsit más felállásban keltünk útra a megszokottnál. Új sofőr, új tagok (fiatalok). Nem tudtam, mire számítsak. Aztán egyszer csak azon kaptam magam, nem érzek semmilyen furcsaságot, a „kis családommal” vagyok. Mintha mindenki már évek óta velünk lenne. Jó hangulat, önfeledt nevetések… Nagyon hiányoztak azok, akik nem tudtak eljönni, de egy percet sem unatkoztunk. És szépen lassan így, velük együtt lettünk egy új, izgalmas csapat: a boldogság brigád. Idén ugyanis a boldogság jegyében keltünk útra.

A négy nap – mondanom sem kell – hamar eltelt. Minden csoda három napig tart, szokták mondani, de szerintem ez most négy napos volt. Hazafelé mindenki már kellőképpen fáradt volt, de még volt egy kis zsibongás a buszon. Sofőrünk kihasználva, hogy még a csapat nagy része ébren van, megköszönte nekünk az együtt töltött időt. Mi sem bizonyítja jobban, hogy tényleg így is gondolja, hogy a Facebookon ezt az üzenet fogadott tőle:

„Kedves Bócák!
Örülök, hogy megismertelek benneteket, nagyon sokat tanultam tőletek ebben a 4 napban, kívánom nektek, hogy legyetek mindig nagyon boldogok és vidámak. :)”

 

Zoli bácsi végig hiányzott, de azt hiszem, Lacit is elraktároztuk, belopta magát a szívünkbe, és bízom benne, hogy ő is megtapasztalta a bócás életérzést.

Természetesen itt nem ért véget a dolog. Egyszer csak az egyik kis újoncunk a maga 13 évével felpattant a helyéről és szót kért. A mikrofonhoz battyogott, és csak dőltek belőle a szebbnél szebb, szívet melengető gondolatok.

„Köszönöm ezt a csodálatos 4 napot az egész Bice-Bóca csapatnak. Nagyon sok új dolgot ismertünk meg, és sok kalandot éltünk át. Mindenki nagyon kedves és segítőkész volt a másikkal. Emlékszem, mikor a Roli mindig megvert ping-pongban ,és a fürdőben a Tündit azzal bosszantottam, hogy egyfolytában a fejére raktam a habot. Emlékszem a sok kerekesszékes rodeózásra. Köszönöm Helgának ezt sok kalandozást és a sok fagyit, éttermet, spagettit, amit nem tudtam megenni. Köszönöm, hogy veletek jöhettem erre a négy napra.”

 

Aztán sorban a többiek, régiek, újak mondták el, mennyit jelentett nekik ez a néhány nap. Ez az év határozottan más volt, mint a többi. Sokan már nem lehetettek velünk, több történés is beárnyékolta a készülődést, indulást, de azt hiszem ezek az apró csodák csordultig töltötték boldogságtankunkat.

„Az igazi barát a kezedet fogja és a szívedet simítja.” (G. G. Marquez)

img_20170714_183433_801.jpg

Az utunkról készült hivatalos beszámolót a Bócaszivárvány oldalán olvashatjátok.

Ez a nap más volt, mint a többi

Május 20.: idén ezen a napon Móron a fogyatékkal élők kerültek a középpontba. Valójában ez nagyon is közhelyes és torzító kijelentés. Szerintem ez a nap arról szólt, hogy a falaknak ismét esélyt adtunk arra, hogy egybeérő sík felületekké válhassanak.

dscn0429.JPG

Mert bizony falak vannak, és nekünk kell lebontani őket. Sokan betonfalaknak gondolják, pedig igazából csak egy sarjadó bokor, még ha ügyesek vagyunk, át is láthatunk vagy mászhatunk rajta.

Én azt hittem, a falak már régen eltűntek a szívemben, de nem árt tisztában lenni vele, ha nem gyomláljuk elég gyakran, bizony újra nő. Saját tapasztalat. Már lassan másfél éve, hogy sokkal ritkábban járok a bócába, mint szeretnék. Megváltozott az életem, és ritkán vagyok Móron. Ilyenkor a szombati alkalmak mindig feltöltenek.

Sokakkal rendszeres kapcsolatban vagyok a klubból, hiszen a barátaimról van szó, de mégsem arról szólnak a mindennapjaim, hogy akadálymentesítő vagyok. Vagyis legbelül igen, mert mindig vannak olyan helyzetek, ahol tudom és érzem, mit kell tennem, de ez nem ugyanaz, mint napról napra benne lenni.

Nekem is közelíteni kell magamat minden alkalommal, amikor újra belecsöppenek a „bóca életbe”. Sokszor eltelik egy hónap is, hogy nem látom őket. Nem tudom, hogy haladnak a próbák, kivel mi történt, jött-e új ember, milyenek a klubbon belüli viszonyok. Újból szoknom kell a helyzetet, és ahogy már ismét otthon érzem magam, vége is a szombati alkalomnak.

Kicsit így volt ez most is, a Fogyatékkal élők napján. Sokan most találkoztak először kerekesszékes emberrel, próbálták ki a Braille-írást, ismerkedtek a különféle érzékenyítő feladatokon keresztül a „másik oldallal”. De ez csupán egy nap volt, ami más volt, mint a többi. Ezt viszont érezhette mindenki, aki ott volt.

Azonban nem kell, hogy ez egyszeri alkalom és érzés maradjon, merítenünk kell belőle. Feltöltenünk a kis lélektankunkat, az élményeket, érzéseket beépíteni az eddigi életünkbe.

A nap mottója a „Mindannyian mások vagyunk” úgy folytatódik, „bár egyben-másban hasonlítunk”. Nem is olyan ördögtől való kijelentés ez. Akkor minek is beszélünk itt falakról? Nem két világ ez, csak más-más oldal. Szemlélődőkből segítőkké válhatunk, a segítettek pedig támaszra, barátokra lelhetnek.

dscn0406.JPG

A vadhajtást csak le kell vágni, és időnként ránézni, nem kezdett-e el újra nőni. Természetes, hogy idővel újra kihajt, de nem kell megvárni, hogy ismét elburjánzzon. Tartsuk rendben a kertet, és elevenítsük fel az emlékeinket.

Én például arra fogok gondolni, ha ez a nap eszembe jut, ahogy álltunk a színpadon, és fogtuk egymás kezét. Nem ismertem mindenkit: ahogy megmarkolták a kezem, bemutatkoztak, beszélgettünk, majd együtt énekeltünk Krizbai Tecával. Akkor már nem voltunk ismeretlenek: közeledtünk egymáshoz, és együtt éltük meg azt, amit ez a nap adott nekünk.

A napról készült képgalériánkat itt találjátok, hivatalos beszámolónkat pedig a Bócaszivárvány oldalán olvashatjátok.

Ajándék az ajándékban

Férfiakkal dolgozom együtt többségében. Elsőre sokaknak furcsa lehet, de én már megszoktam, sőt mi több, szeretem. Főleg, hogy olyan kollégák vesznek körül, akik nap mint nap meg tudnak lepni.

A cégnél sokan tudják rólam, hogy egy egyesületnél vagyok segítő. A bócákat sokat emlegetem, lelkesen osztogatom a naptárakat, buzdítok mindenkit a kupakgyűjtésre. Sokan teszik el a már nem használt háztartási műanyag kupakokat, hogy nekem adják, én pedig elvigyem a klubba.

Azonban kupakgyűjtés ide vagy oda, a valódi segítőszándék ennél jóval több. Amikor igazán gondolsz a másikra, és eszedbe jut, hogy tényleg, Móron van egy egyesület…

És bizony tényleg, Móron van egy egyesület (nem is akármilyen!), és ez a kollégáimnak is eszébe jutott. A héten két kellemes élményem is volt, és még mindig jó szívvel tölt el, ha rágondolok.

Munkaidőn kívül, vasárnap este kedves férfikollégám, akivel nem vagyok napi szintű kapcsolatban a kollegiális viszonyon kívül, írt nekem, hogy egy ismerőse felajánlana egy nem használt akváriumot valakinek, és rám gondolt meg a bócákra. Igazán jól esett.

Aztán jött a kedd, a mai nap, és ismét jött egy üzenet, ezúttal egy másik (szintén férfi) kollégámtól, hogy van egy nem használt szekrénysora, és szívesen odaajándékozná a Bice-Bócáknak, és a fuvarban is tudna segíteni egy nagyobb járművel.

Bár végül egyik tárgy sem a bócáknál kötött ki, azt hiszem, ennél szebb ajándékot nem is kaphattam/kaphattunk volna. Gondoltak ránk, vagyis inkább ránk gondoltak. Nekünk szerettek volna adni valamit, és ez az igazi ajándék.

logo2.jpg

Adventre hangolódva

Nem könnyű a valódi ünnepre készülni. Külsőleg lehet, de szívvel-lélekkel korántsem. A díszek, fizikai erőfeszítés mit sem érnek, ha lelkünkben nem érezzük az ünnepet. És itt nem csak vallásos értelemben értem az ünnepet. Karácsony a maga szentsége mellett arról is szól, hogy Jézus születésén keresztül megtapasztalhassuk az élet csodáját is.

Megadatott nekünk, hogy emberi közösségben éljünk. Más emberekkel alkotunk közösséget, azonban sokszor még az az alapvető emberi törekvés is hiányzik belőlünk, hogy valakit olyannak fogadjunk el, amilyen, előítéletek nélkül.

Az adventi készülődés a sok szép karácsonyi dísz, csillogás mellett fontos lenne, hogy a szíveket is megvilágítsa, és a közös alkotás örömét a lelkünkben is érezni tudjuk. A Bice-Bócák első adventi játszóházán engem is megcsapott Advent szele. Nem a sok színes papír, dísz miatt, hanem mert láttam az együtt alkotás örömét, a segítségnyújtást, a hálát, boldogságot, amely a fizikai, materiális dolgokon keresztül érte el a szíveket.

img_20161126_112258_1.jpg

Ott ültek együtt, kicsik és nagyok, fiúk és lányok, és közösen készítettek szép ajándékokat, díszeket az ünnepre. És mégis ott volt a levegőben valami más is, valami igazán felemelő. Nem számított, ki mihez ért, tud-e papírt hajtogatni vagy ügyesen színez-e, csak az, hogy mindenki segített a másiknak. Aki nem tudta a kezét használni, az a szájával pótolta ezt, és csak beszélt és beszélt, jó hangulatot árasztva, szórakoztatva ezzel a többieket. Ezért cserébe ő is kapott ajándékot, vagy egy szép karácsonyfát vagy éppen egy mutatós asztaldíszt.

img_20161126_112220_1.jpg

Segítő és segített együtt alkotott ezen a szombaton. Bár a legtöbb gyermek azért jött, hogy jól érezze magát, valami szépet alkosson, legtöbben észre sem vették, mennyit segítettek másoknak egy-egy kedves szóval, gesztussal. Ők akkor, ott elfogadták egymást, úgy, ahogy van, és ez volt az igazán felemelő ebben a napban.

Nincs csoda szeretet nélkül

Utálom a közhelyeket. Bagoly mondja, hiszen már a cím is az. De most komolyan, tényleg nincsen benne egy cseppnyi igazság sem? De még mennyire, hogy van.

Az idei négy napos nyaralás semmi különlegesnek nem ígérkezett. A szokásosnál rövidebb időre mentünk, és több klubtársunk is úgy döntött, idén nem tart velünk. Ők persze végig hiányoztak nekünk, sokat gondoltunk rájuk, de az élmények feledtették velünk ezt is.

Nem történt semmi különleges dolog, inkább csak az út apróságai ragadtak meg szívemben, amiket úgy érzem, le kell írnom, mert megérdemli mindenki, aki kicsit is jobbá tette a Bice-Bóca négy napját, hogy érezze hálánkat.

Kezdődött minden azzal, hogy már előzetesen rengetegen támogatták utunkat. Aztán jött a bobozás, ahol ingyen köröket kaptunk. Sokan gondolhatnák azt, hogy emögött valami lappang, de akkor kérem, mondják meg, hogy mi is az, mert mi valóban csak az önzetlen segítségnyújtást tapasztaltuk.

Ez után már nehezen hittük el, hogy lehet ez ennél még jobb is: éreztük az emberek közelségét, és mindenki élvezte a nap örömeit.

A szállásra megérkezve azonban megtapasztalhattuk az igazi szeretet erejét. Szállásadóink nem csak szavakkal, de tettekkel is bizonyították mindezt. Ahogy Gary Chapman mondta:, „ha a szeretetünk (...) mind szavakban, mind tettekben megnyilvánul, akkor mindent megtettünk, amit egy másik emberért tehetünk.”

A tettek pedig magukért beszéltek. Bőséges terülj-terülj asztalkám fogadott minket minden este, külön használhattuk a wellness részleget, és túllépve a fizikai ajándékokon – mert valójában a lelki gazdagodás volt utunk célja – még hajókázni is elkísértek minket, ahol az eredeti egy órás időkeret is – az üzemeltetők jóvoltából – másfél órára rúgott.

Nem, itt sincs még vége. A zalaegerszegi skanzenben sem éreztük az önzetlenség hiányát. Csak az idegenvezetésért kellett fizetnünk, és a tervezett program dupláját töltöttük ott. Fantasztikus élmény volt, majd hazatérni, fürdőzni és alkotni az őrzöttünknek valami saját kezű ajándékot.

Az igazi összetartás pedig az utolsó este mutatkozott meg. Megszoktuk már, hogy minden évben történik valami. Szinte mindig elesik, megsérül valaki, most pedig egy társunk lett rosszul, pont az esti program előtt. Nagyon izgult érte az egész csapat. Féltünk, hogy nem velünk jön majd haza, de szerencsére végig vele lehettünk, akkor is, amikor másnap, egy rövid kórházi kitérő után igyekezett testben és lélekben is újra köztünk lenni. Szegény, talán nem is kapott levegőt, annyian álltuk folyamatosan körbe, és kérdezgettük, minden rendben van-e. És igen, minden rendben volt, mert együtt voltunk.

Azt hiszem, miatta szó nélkül megszakítottuk volna utunkat, ha a helyzet úgy kívánja, de a Jóisten úgy döntött, egy kis akadályt elénk állítva megmutatja nekünk a szeretet igazi csodáját. Mert „ahol nagy a szeretet, ott mindig történnek csodák.” (Willa Cather)

13669689_754527134687355_6043506470402771252_n.jpg

Az utunkról készült képgaléria itt tekinthető meg.

Csodás nap, maradandó élményekkel fűszerezve

Nem gondoltam volna, hogy a negyedik Fogyatékkal élők napja is tartogat még meglepetéseket. Pedig rá kellett, hogy döbbenjek: nagyon is sokat. Már nagyjából mindenki tudja a dolgát, ismerjük a szigorú értelemben vett „forgatókönyvet”, bár az tény, hogy van még új a nap alatt, hiszen a program minden évben tartogat új kihívásokat, élményeket számunkra is.

Idén annyi minden volt egy napba sűrítve, hogy csak kapkodtuk a fejünket percről percre. Úgy érzem, ilyen rövidnek tűnő, mégis tartalmas és felemelő napunk még nem volt a négy év során. Nem tudom, hogy az időjárás miatt volt egészen más hangulata a rendezvénynek, vagy mi okozta, de valóban a szívemig hatolt.

Napsütésben együtt, önfeledten

A napsütés biztosan sokat segített, és az is, hogy a szabadban, a madárcsicsergés és a lengedező szél mellett élvezhettük Krizbai Teca koncertjét, miközben gyöngyöt fűztünk, a Braille-írással ismerkedtünk, ping-pongoztunk, vagy például az ability pályán küzdöttünk a jogosítvány, vagyis a kerekesszék vezetői engedély megszerzéséért.

13241272_732840870189315_5022284972007029266_n.jpg

A csoda végig ott volt a levegőben, átjárta szívünket-lelkünket, és élményekkel telve, boldogan zártuk ismét, negyedszerre is a napot. Nem tudnám megfogalmazni, mi az, ami évről évre áthatja ezt a májusi napot, de ahogy hazamegyek, már várom a következő különleges szombatot.

Ismerősök, ismeretlenek együtt alkotnak, tanulnak egymástól, és, ami a legfontosabb, segítenek egymásnak. Segítő vagy segített: ezek a fogalmak összemosódnak, amikor jókedvű, boldog, önfeledt embereket látunk.

A kérdés csupán az, vajon minden csoda tényleg csak egy napig tart? Az attól függ. Na de mitől? Nem attól, hogy vége lesz valaminek, lemegy a nap, hanem hogy hagyott-e nyomot a szívünkben. Gondolunk-e az év többi napján is erre a májusi meleg, nyár eleji napra? És ha igen, akkor csak a meleg vagy az ott szerzett élmények, arcok, kedves szavak is eszünkbe jutnak, és mosolyt csalnak az arcunkra?

Ha mosolygunk e sorok olvasásakor, akkor jó irányba haladunk, azt hiszem...remélem. Amikor már nem látjuk a falakat, amiket meg kellene mászni, akkor csak annyi a dolgunk, hogy miután átpillantottunk, mi is folyik a falakon túl, odamerészkedjünk, és letáborozzunk. Ha nem is állandó otthonunkká, de kedvelt hellyé válhat szívünkben.

A hivatalos beszámolót a napról itt olvashatjátok.

A Fogyatékkal élők napja margójára

Az elfogadás manapság nehéz kérdés. Hiszen hogyan fogadjunk el másokat, amikor még magunkat sem vagyunk képesek? Folyton csak megfelelni az elvárásoknak kemény dió. De mi a helyzet a saját elvárásainkkal?

Próbáltatok már színtisztán, csak magatoknak megfelelni, anélkül, hogy mások szavait, tekintetét lestétek volna? Mindig van egy mérce: szőke, barna, kékszemű, szép, okos, sikeres, vékony stb. Csak át kell menni a rostán, ennyi a kihívás.

Ám valójában ezek mind külsőségek, nem igazi, mély dolgok. Ha egy kicsit jobban belegondoltok, melyek az igazi értékek az életben, remélem, más jut eszetekbe. Például barátság, szeretet és hasonló szavak.

Ha pedig maradunk ezen a vonalon, akár arra is rájöhetünk, hogy mások elfogadásával tudunk magunkban is igazán rendet tenni. Le kell vennünk azt a bizonyos szemüveget, amit mi tettünk fel, hogy ne csak elsétáljunk a világ dolgai mellett, hanem éljük meg azt, ami körülöttünk van.

Vak, siket, fogyatékos, rokkant – csak halljuk ezeket a szavakat, már-már beleivódtak a köztudatba, de vajon próbáltuk egyszer is értelmezni őket? Mögöttük sorsok, emberek rejlenek, akik szintén élik a mindennapjaikat, megbirkóznak a napi kihívásokkal. És ők sem egyformák. Attól, hogy valaki mondjuk nem lát, még nem egyforma azzal, aki ugyanúgy elvesztette szeme világát: hiszen míg az egyiknek két testvére van, kedveli a komolyzenét és van egy kutyája, addig a másik mondjuk egyke, metálrajongó és hörcsögöt tart otthon.

Ahányan vagyunk, annyi félék is. Ne külső dolgok, előítéletek, szavak alapján alkossunk a másikról képet: a megismerés a kulcsa mindennek. Csak kicsit nyitottnak kell lennünk.

Mindannyian mások vagyunk, de pont ettől szép az élet. Ha mindenki egyformán lenne a világ leggazdagabb embere, vagy mindenki élsportoló lenne, unalmas lenne élni. Így próbáljátok meg értékelni a fogyatékkal élőket is.

Lehet, hogy merész ezt kimondani, de mi magunk is fogyatékkal élünk a mindennapjaink során, hiszen legtöbbünk például sosem lesz hollywoodi sztár, vagy nem keres annyi pénzt egész életében, mint Bill Gates egyetlen éjszaka alatt.

Tehát másokhoz képest mindig mások vagyunk, de vajon ettől már MÁSOK (többek-kevesebbek, jobbak- rosszabbak) vagyunk? Hiszen minden különbözőségben, elemben egyúttal ott rejlik a kapocs is, hogy a megismerés által egységgé formálódjon, és igazi közösségé kovácsolódjon. Éljük meg így ezt a közös napot!

A nap folyamán kísérjen utunkon minket a Fogyatékkal élők napja mottója:

„Mindannyian mások vagyunk, bár egyben-másban hasonlítunk...” 

3e0d77ce-1b27-4ed9-af14-da5796d5d31c.jpg

Amikor már úgy érzed, kiégsz

Sokszor gondolkozom azon, hol is van a helyem a világban, megtaláltam-e már az igazi utamat, valóban jól érzem-e magamat a bőrömben. Ezek a kérdések szerintem nem csak az én fejemben kavarognak, és kuszálják össze a mindennapokat.

Amikor már úgy érzem, kezdek kiégni, nem tudok semminek örülni igazán, akkor szerencsére mindig eljutok hozzájuk. Jön a szombat, a klubalkalmak, és új energiával telve térek haza. 

Az öröm akkor kezdődik, amikor abbahagyod saját boldogságod keresését azért, hogy megkísérelj másokat boldogítani." /Michael Quoist/  

12688069_1026907387365489_4978449646533370142_n.jpg

Kép: Zelovics Gábor (Facebook)

Most hétvégén is otthon voltunk, és a hagyományos szombati „bóca” helyett Helga születésnapját ünnepeltük. Mindenki egy emberként vett részt a bizalompályás feladatokban, melyeket Helgának kellett megoldani. A jó hangulatú délelőttbe még egy kis próba is belefért, hiszen este a Móri Fúvószenekar farsangján léptünk fel.

Nem mondom, hogy nem izgultam… Délelőtt még azt sem tudtam, fiúként vagy lányként kell majd végigtáncolnom a My Secret Love Songot, úgy, hogy mindössze egy próbán voltam, és videóról tanultam a lépéseket (persze csak a lányét). Szerencsére maradtam is ebben a szerepben.

Végül párommal megbeszéltük, hogy csak egymásra fogunk figyelni. Neki ez korántsem olyan könnyű, mint nekem (de bevallom, a lépésekre koncentrálva nekem sem), pedig ez volt az egyetlen esélyünk arra, hogy működjön a közös tánc, főleg azért, mert nagyjából 20-30 centivel magasabb nálam. A gyakorlatban ez úgy néz ki, hogy amíg ő egyet lép, én kettőt-hármat, ami a táncnál nagyon feltűnő.

Egy szó, mint száz, izgultam, hiszen – bár szerencsére lány szerepben táncoltam– nem tudtam tökéletesen a koreográfiát: az igazi próbák nagyon hiányoztak. De egye fene – gondoltam –, megcsinálom.

Kezdtem feloldódni, amikor megkaptam a blúzt, amit természetesen nem rám szabtak. Mindenkinek méretre varrták, de mivel az eredeti tervek szerint velem nem kalkuláltak, így az én méretemben nem volt. Jót nevettünk, amikor a térdemig lógott. Rögtön kitaláltunk egy áthidaló, igazi „bócás” megoldást. Egyszerűen betűrtük a szoknyába. Igaz, csak nekem állt így a szoknyám, sebaj! Ha még a tánc sem fog menni, majd garantáltan kilógok legalább a sorból.

A fellépés előtti próbák alatt nehezen hangolódtunk egymásra a párommal. Nem gondoltam, hogy megugorjuk ezt az estét. Aztán hirtelen elkezdtünk egymásra figyelni, és az utolsó próba olyan gördülékenyen ment, hogy nagyon sajnáltam, nem ez az éles fellépés. Megölelgettem kicsit, és mondtam neki, hogy ez tökéletes volt.

Igaz, élesben már nem lett ennyire tökéletes, hiszen a tér is nagyobb volt, és nem is léptünk teljesen egyformán a méretkülönbségekből adódóan, a maga módján mégis az volt. Végig egymásra koncentráltunk, és éreztük, hogy a többiekkel is összhangban vagyunk.

Nagyjából három percig tartott az egész, és csak azt vettük észre, hogy tapsol és csak tapsol a közönség. A többiek sokat készültek erre az estére, és hétről hétre igyekeztek minél jobban elsajátítani a produkciót.

Fantasztikus csapat a miénk. Megcsináltuk, és nem is akárhogyan. Pedig úgy indultam el haza Mórra, hogy a szürke hétköznapok fásultságát éreztem. Mérges is voltam emiatt magamra, pedig csak arra volt szükségem, hogy újra velük legyek...

Ilyen jól sikerült a fellépés:

A legszebb nászajándék

Tavaly augusztusban házasodtunk össze párommal...most már férjemmel. :) Ez minden ember számára különleges időszak, és élete egyik legszebb napja marad, azonban számunkra még inkább az volt, ugyanis a Bice-Bócák (a mi második családunk) énekeltek a templomi esküvőn.

Az egésznek különleges, szívbemarkoló hangulata volt. Ott álltak mellettem, az egész csapat, én csak rájuk néztem, és sírtam. Pedig előtte volt főpróbánk is. Bizony! A szokásos nyári ötnapos nyaraláson a tereskei templomban (ami hagyományos templomlátogatásnak ígérkezett) egyszercsak egy virágcsokrot kaptam a kezembe és egy koszorút a fejemre. Hirtelen azt sem tudtam, ez most tényleg valóság, vagy csak álmodom, hogy ez velem történik meg. Végigpróbálták a dalokat, közben ott álltunk az oltárral szemben, és potyogtak a könnyeink.

11694747_617002058439864_5767746516632073588_n.jpg

Tovább