Férfiakkal dolgozom együtt többségében. Elsőre sokaknak furcsa lehet, de én már megszoktam, sőt mi több, szeretem. Főleg, hogy olyan kollégák vesznek körül, akik nap mint nap meg tudnak lepni.

A cégnél sokan tudják rólam, hogy egy egyesületnél vagyok segítő. A bócákat sokat emlegetem, lelkesen osztogatom a naptárakat, buzdítok mindenkit a kupakgyűjtésre. Sokan teszik el a már nem használt háztartási műanyag kupakokat, hogy nekem adják, én pedig elvigyem a klubba.

Azonban kupakgyűjtés ide vagy oda, a valódi segítőszándék ennél jóval több. Amikor igazán gondolsz a másikra, és eszedbe jut, hogy tényleg, Móron van egy egyesület…

És bizony tényleg, Móron van egy egyesület (nem is akármilyen!), és ez a kollégáimnak is eszébe jutott. A héten két kellemes élményem is volt, és még mindig jó szívvel tölt el, ha rágondolok.

Munkaidőn kívül, vasárnap este kedves férfikollégám, akivel nem vagyok napi szintű kapcsolatban a kollegiális viszonyon kívül, írt nekem, hogy egy ismerőse felajánlana egy nem használt akváriumot valakinek, és rám gondolt meg a bócákra. Igazán jól esett.

Aztán jött a kedd, a mai nap, és ismét jött egy üzenet, ezúttal egy másik (szintén férfi) kollégámtól, hogy van egy nem használt szekrénysora, és szívesen odaajándékozná a Bice-Bócáknak, és a fuvarban is tudna segíteni egy nagyobb járművel.

Bár végül egyik tárgy sem a bócáknál kötött ki, azt hiszem, ennél szebb ajándékot nem is kaphattam/kaphattunk volna. Gondoltak ránk, vagyis inkább ránk gondoltak. Nekünk szerettek volna adni valamit, és ez az igazi ajándék.